Egy hete másról sem szól az élet, csak a pizsamámról, a kócos hajamról, amit meg kellene már mosni. A legjobb barátnőm szerint elfészkelne benne simán egy gólya. A múltkor hozott nekem egy tányér bolognai spagettit, az azóta is ott áll az asztalon. Ki kéne dobni, mindig ezt mondom, amikor elhaladok mellette, de inkább kinyitom a hűtőt, és kiveszem belőle a jégkrémet. Vagy a mogyorókrémet. A kanapé felé pedig kirángatok egy kanalat is a fiókból, úgy, hogy egy villa meg egy kés a padlón landol. Van ott még pár evőeszköz, de nem érdekel. Elhevernek a padlón.

Az elejét azért szeretem, mert engem is átjár az a vegytiszta szerelem, ami köztük van. Akkor azért bőgök, mert szentül hiszem, hogy én nem fogok így érezni már sose. Amikor veszekednek, akkor meg azért bőgök, mert az milyen szomorú és rossz, és eszembe jutnak a mi veszekedéseink. A végén meg bőgök mindenért, taknyom-nyálam is folyik, a jégkrém ilyenkor már úszik, olyan, mint egy dagonya. 

A barátnőm szerint inkább ki kéne mozdulnom, mielőtt becsavarodok. Szerintem meg nem értheti. Nem értheti, hogy ez olyan, mint egy legális sírómaraton. Simán letagadhatod, hogy az exed miatt meg a saját nyomorúságodon sírsz. Hiszen ott a film.

Összefolynak a napok. A lehúzott redőnyön át nem tudom, vagy csak nagyon nehezen megállapítani, hogy reggel van vagy este. Három napja ugyanabban a ruhában vagyok, csak fekszem az ágyon, magzatpózban, és az álmok jótékony homályaiba menekülök. Csak időnként kelek fel, amikor a testem már szól, hogy túl sokat alszok. Ilyenkor felnézek az órára a falon, látom, hogy egyszer kilenc óra van, egyszer három, egyszer hat. Nem tudom eldönteni, hogy hajnali vagy nappali órák ezek. Érzem, hogy túlaludtam magam, és éber vagyok, de visszakényszerítem magam az utolsó álmomba. 

Nem értem. Túl vagyok egy szakításon, és mindenki ápolgatni akar. Folyton azt kérdezik, hogy vagyok, látom az arcukon a sajnálkozást és a szánalmat, az ilyen emberek elől inkább kifordulok, nehogy el kelljen mondanom ezredszer is, hogy minden oké, TÉNYLEG, egy szakítás nem a világvége.

Amikor kilenc év után Béci elém állt, hogy legyen vége, rezignáltan közöltem, hogy jó. Elmondta, hogy miért, hogy már nem boldog, én pedig ezt racionálisan úgy ítéltem meg, hogy jogos. Összepakolt, elköltözött. Egy hét alatt lezavartuk a kötelező köröket, azóta nem beszéltünk. Nem változott semmi. Minden napom ugyanolyan. Dolgozom, tanulok, a barátaimmal találkozom, akik nem értik, hogy miért nem vagyok kiakadva. Én meg rajtuk akadok ki, hogy mégis mit kéne csinálnom? Sírjam tele a zsebkendőt?

Aztán úgy egy hónap múlva, miközben felhúztam a derekamra a nadrágom edzés után, elkapott a sírógörcs. Zokogtam, és úgy ömlött a szememből a könny, hogy azt hittem, soha nem fogy el. Valami felrobbant a mellkasomban, ami eddig visszatartotta a fájdalmat, és az úgy hömpölygött végig a belső szerveimen, egészen az ujjaim végéig, hogy

Kábán támolygok haza ma is valaki oldalán. Megint repülnek a ruhák, érzem, hogy a testem testhez ér, valaki bennem jár. Zihálok, hányingerem van, elmúlik, élvezek, élvez, ágyba zuhanunk. Aztán hazaküldöm. Hónapok óta ezt csinálom: folyton idegenekkel szexelek. Iszok, bulizok, szétcsapom magam. Hajlandó vagyok hozzányúlni bármihez, ami ad egy kis feledést.

Aztán hónapok után, miközben megint felszedek valakit, és már a lényegre térnénk, azt mondom hangosan, hogy ne, nem akarom. Megalázottnak érzem magam, saját magam által, és megkérem, menjen el. De a srác ehelyett inkább főz vacsorát, és beszélgetünk. Hosszú ideje most érzem magam először jól a bőrömben.

Mi az az egyperces?

Fiktív történetek, amelyeknek van valóságalapja. Magamba szívom őket az utcán, a villamoson, a tanítási gyakorlaton, a szerkesztőségben, Budapesten és vidéken. Majd átdolgozom és elmesélem, hogy elgondolkodjatok, elgondolkodjunk, sírjunk, nevessünk.

Az összes #egypercesem itt találjátok!