Vajon tényleg létezik olyan, hogy sorsszerű találkozás? Amikor minden jó, minden szép, de végül egyértelműen érzitek és tudjátok, hogy szépen, csendben, szeretetben, de külön kell hogy váljon az utatok? Szerintem igen. Néha találkozunk, megtanuljuk egymástól, amit kell, majd elbúcsúzunk. Egyperces a sorsszerű találkozásokról.
Ropog a tűz az udvaron. Miközben sütöm a nyársra húzott szalonnát, eszembe jutsz. Egy évtizeddel ezelőtt pont itt ültünk egymás mellett. Nekidőltünk egymásnak, éreztem még a nap melegét a bőrödön, és elöntött valami szomorúsággal elkevert nyugodtság. Előtte beszéltük meg, hogy te elmész, messze mész, mert az az álmod. Elutazol, költözöl majd évről évre más országba. Világjárásra adtad a fejed, azt mondtad, nem tudod elképzelni, hogy lesz egy családod, bármennyire is imádsz.
És azt is mondtad, hogy tudod, érted itt hagynék mindent, hozzád láncolnám magam és követnélek, bárhová. De nem akarod.
Mi az az egyperces?
Fiktív történetek, amelyeknek van valóságalapja. Magamba szívom őket az utcán, a villamoson, a tanítási gyakorlaton, a szerkesztőségben, Budapesten és vidéken. Majd átdolgozom, és elmesélem, hogy elgondolkodjatok, elgondolkodjunk, sírjunk, nevessünk.
Az összes #egyperces írásomat ide kattintva olvashatjátok.
Te már akkor láttad, hogy mi lakik bennem, pedig még csak bimbóztam, magam se tudtam, hogy mivé változok majd. De te azt mondtad, hogy nekem még sok dolgom van, még ha nem is tudok róla, és majd pár év múlva bánni fogom, hogy veled tartottam. Sok van bennem, ezt is mondtad, és te nem akarod elvenni tőlem a lehetőségeket. Tudtad, hogy megtehetnéd. De nem mondtad, csak azt, hogy más a sorsunk. Ezt mondtad. Nem egyfele haladunk, csak találkoztunk egy kis időre, kereszteztük egymás útját, átadtunk egymásnak némi hamuba sült pogácsát, majd most elköszönünk.
Igazad lett.
Kibontottam a szirmaim, rátaláltam az utamra, és tudtam, hogy igazad lett volna, ha veled megyek. Haragudtam volna rád a kimaradt lehetőségekért, az elvesztegetett évekért. Persze, fájt, hogy el kellett köszönnünk, de ennek így kellett történnie. Szerettem, hogy ilyen kedvesen és tisztelettel tudtunk elbúcsúzni. Nem úgy emlékeztem vissza rád, mint egy kellemetlen, fájó állomásra, hanem úgy, mint egy hullócsillagra, ami végigsuhant az életemen, beragyogta azt, majd eltűnt.
A hullócsillagok ilyenek. Rövid életűek, de addig is elgyönyörködtetnek.
A hullócsillagra nem tudsz haragudni, hogy eltűnik, egyszerűen csak hálás vagy a világnak, hogy ha csak egy villanásnyi időre is, de részese lehettél egy csodának.
Ilyenek a sorsszerű találkozások is.
