Trendek jönnek, trendek mennek. A lapok szerint a közeljövőben már nem az oldalcici, nem is a has, a hát vagy a váll lesz a figyelem középpontjában, hanem újra a dekoltázs kapja a főszerepet. Ez pedig magával hozza, hogy újra fellendül a kivágott felsők, a push-up melltartók iránti igény. A kérdés csak az, hogy mikor mennyit illik megmutatni. Illetve a kérdés az, hogy 2017-ben ez még kérdés-e. Miért nem szeretjük, ha valaki megmondja, mit illik felvenni? Miért lázadunk az öltözködési szabályok ellen? Egyáltalán ki hozza a szabályokat?
Egyre inkább azt veszem észre, hogy nem tudok megfelelni a 2017-es trendeknek, és nem a dekoltázs miatt. Valójában szerintem teljesen mindegy, éppen melyik terület kap nagyobb figyelmet a divat szerint, mert nem ettől függ, hogy szívesen megmutatom-e valamelyik testrészemet a nagyvilágnak, vagy sem.
Sokkal inkább attól függ:
Éppen ezért bármilyen vékonyak is a lábaim, nem szívesen mutogatom őket, pedig – köszönhetően az utóbbi időkben a rendszeres mozgásnak – egyre kisebbek rajtuk a narancsligetek, egyre feszesebbek és formásabbak. De ugyanolyan marad rajtuk a görbületük, és a buci térdkalácsom sem lesz keskenyebb, bármennyi kitörtést is végzek.
De 2017-ben nem a lábakról beszélünk, sokkal inkább a keblekről. Óriási trend lett a #glitterboobs a külföldi zenei fesztiválokon (nem valószínű, hogy a Szigeten találkozunk hasonlóval):
És a sztárok is újra egyre mélyebben dekoltált ruhákat vesznek fel a vörös szőnyegre:
Ettől függetlenül nem kell követnünk őket, hiszen teljesen más a feladatunk, mások a szerepeink. Mi valószínűleg nem azt szeretnénk üzenni magunkról, hogy sztárok vagyunk.
Most mondhatjátok, hogy ezt mindenki tudja, mindenki tud öltözködni, mindenki tud magáról az öltözködésével kommunikálni, de akkor nem azt olvasnám és hallanám a személyi stylist szakértőktől vagy az öltözködéssel foglalkozó szakemberektől, hogy
milyen siralmas a helyzet Magyarországon. Pedig a stílus nem pénzkérdés, és sokszor elég lenne csak egy-egy ruhadarabon változtatni, máris sokkal jobb lenne az összkép.
Most tényleg ennyire fontos, mit viselünk?
A mi társadalmunkban az a norma, hogy felöltöztetjük a testünket. A test felöltöztetése egy kódrendszer, amivel mi üzenhetünk, mások pedig olvasnak belőle. Az ideális esetben amit mi üzenünk és amit mások leolvasnak, az nagyjából összecseng. A kevésbé ideális esetben pedig félrecsúszik a ruhadarabokkal történő kommunikáció.
(Hozzáteszem, azért a ruhadarab nem az egyetlen, amivel kommunikálunk, hanem sokat hozzátesz az is, hogyan viseljük az adott ruhadarabot. Nyilván Chanel kosztümben is lehet nagyon esetlennek tűnni, ami nem ugyanaz a hatás, mint ha teljesen természetesen viseljük – csak hogy egy nagyon leegyszerűsített példát hozzak.)
Ennek nincsen köze a trendekhez, a divathoz, ez sokkal inkább az, amit stílusnak és öltözködési kultúrának nevezünk. Lehet ez ellen kézzel-lábbal tiltakozni, megpróbálni felülemelkedni rajta – én is megpróbáltam –, elhinni azt, hogy nem számít az öltözetünk, miközben állásinterjúra megyünk vagy komoly témákról nyilatkozunk. Azt gondoljuk, csak az számít, amit tudunk, és csak az, ami a fejünkben van. A világ problémái sokkal fontosabbak, mint az öltözködés.
És ez így is van, csak éppen ettől még szükség van a ruházat támogató erejére, amit a mondanivalónknak adhat.
Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor tudjuk a ruhadarabokat használni, az előnyünkre fordítani. A jólöltözöttség egy eszköz. Olyan, mint a megfelelő szókincs, a megfelelő kiállás. Mind annak a része, hogy az, ami a fejünkben van, sokkal nagyobb hangsúlyt kaphasson, mint a lábunk vagy a mellünk.
