Valmelyik nap a negyedik emeletre kellett lifteznem. Ez általában nem szokott gondot okozni, de ez a lift egy kicsit más volt: nem ismertem. A legtöbb lift, amivel eddig dolgom volt, azonos sebességgel működött, vagyis ahogy bedokkolt az emeletre, már nyílt is az ajtaja. Ez a lift azonban lomhább volt, és dokkolás után kellett neki jó pár másodperc, míg felébredt az álmából. Azonnal a torkom tövére tekeredett a szorongáskígyó.

Átvillant a fejemen, hogy ha beragadok, akkor az amellett, hogy ijesztő, azért is rossz, mert hallássérültként nem tudom, hogyan fogok kijutni onnan. Mivel szájról olvasok, nem tudom felhívni a portást, nem tudok kommunikálni, miközben próbálnak kiszedni az ajtó mögül.

Ugyanez a jeges rémület hatalmasodik el rajtam akkor is, amikor például fogorvoshoz kell mennem, vagy olyan vizsgálatra, ahol maszkban vannak az orvosok körülöttem. Nem tudok nem megrémülni, nem tudok nem nyugtalan lenni. És ilyenkor többnyire azon gondolkozom, hogy:

Nehéz erre válaszolni, mert kézenfekvő, hogy a válasz a klausztrofóbia, az, hogy fájni fog. Érdekes dolog belegondolni abba, mélyre ásni, hogy egyes helyzetekben mi is okoz félelmet valójában. Én például most már tudom, hogy a hallássérülésem áll ezek mögött. Az információhiány, az, hogy nem tudom, mi fog történni. Az orvosok maszkja is egy akadály, amit nem tudok feltétlenül leküzdeni. Félelmetes, amikor olyan akadály tonyosul fölétek, amit nem tudtok hogyan leküzdeni hirtelen.

Amikor kicsi voltam, úgy tízéves koromig sokféle orvosi beavatkozáson estem át. Vérvétel, műtét, infúziók, egyebek. Ezekben nem maga a beavatkozás volt szörnyű, hanem az, hogy akkoriban még nem sokat értettem a világból. Nem tudtam, mi fog történni, és ez a bizonytalanság változtatta borzalmas élménnyé ezeket az alkalmakat. Olyannyira, hogy a szimpla vérvételnél is elkezdtem elájulni.

Mert a szorongás sok pozitív dolgot is hoz magával. Például önismeretet, mert próbáljuk megérteni magunkat, azt, hogy mi áll a szorongásunk mögött. Ehhez néha egészen régi emléket kell előásnunk a fejünkből, és szembenézni vele. 

Fejleszti a problémamegoldó képességeiteket, mert először is megtanuljátok felismerni a problémát. Utána pedig kidolgoztok olyan stratégiákat, amelyekkel fel tudtok készülni a hasonló helyzetekre. A liftben én például rögtön elkezdtem alternatív megoldásokon gondolkozni:

• Írhatok üzenetet a portásnak.
• Írhatok a férjemnek, aki felhívja a portást.
• Írhatok annak, akihez igyekszem, hogy segítsen.

Fejleszt. Elsősorban akaraterőt és személyiséget. Én már eljutottam odáig, hogy vérvételnél egyáltalán nem vagyok rosszul, nem is izgulok előtte. A maszkos orvosoktól még félek, viszont már kitaláltam, mit fogok csinálni legközelebb:

• Előre szólok, hogy nem hallok.
• És kérem, hogy mondja el, mi fog történni.
• Kérem, hogy egyezzünk meg apró jelzésekben, amikkel tudunk kommunikálni.

„Hall helyettem, ha kell. Seggbe rúg, ha kell” – Szerelem egy hallássérült és egy halló között

Van olyan, ahol az egyik fél nem lát, kerekes székben ül, vagy nem hall, a másik pedig rendelkezik mind az öt érzékszervével. Akkor mi van? Nehéz ez annak, aki ép? Nagy felelősség, súly, netán púp a hátán? Lehet az ilyen szerelem őszinte? Egyáltalán, egyenrangú kapcsolat ez? Szerepet kap itt a szánalom? Miért jön össze egy hallássérült egy hallóval? És fordítva? A választ ebben a cikkben találhatjátok.

Ez egyáltalán nem könnyű, viszont tanulságos része az életnek. Szóval én egyáltalán nem szégyenlem, hogy ennyire szorongok egyes helyzetekben, mert érthető okok állnak mögötte.