„Felvidéki magyar lány vagyok, aki mindig is Szlovákiát tekintette szülőhazájának, de tisztában van a nemzetiségével. Ez a kettősség jellemzi az életemet, egészen kicsi korom óta. Benne van mindenben: a levegőben, a családban, a falutáblákon, a fiatalságban, az egyetemen. Sokan a gimnázium vagy a középiskola után magyarul folytatják a tanulmányaikat, de miért is választottam én szlovák egyetemet? Mert tudom, hogy itt szeretném bővíteni a számunkat. Talán idegennek érezném magam Magyarországon, bár itt is néha kiközösítően néznek rám. Szerencsére a pozsonyi Szlovák Műszaki Egyetem építőmérnöki karára ez nem jellemző” – kezdi történetét Lea, aki a VOUS vendégszerzői felhívására jelentkezett. A következő sorokban Bodon Lea írását olvashatjátok.
Úgy kerültem fel a fővárosba Rimaszombatból, hogy úgy éreztem, angolul jobban ki tudtam volna magam fejezni, mint az államnyelven. Tudtam, hogy nehéz évek várnak rám, de az első néhány hónap sok izzadságcseppet és stresszhelyzetet szült. Az első megpróbáltatás az volt, hogy senkit sem ismertem az új helyemen, így kénytelen voltam barátkozni, ami nekem nem megy túl jól. Természetesen az első emberek körülöttem mind szlovákok voltak. Gondoltam, kipróbálom, mennyi az az idő, amíg nem jönnek rá, hogy nem közülük való vagyok.
Annak ellenére, hogy sok embert megismertem, egyedül éreztem magam.
Olykor nem jutott eszembe egy-egy szó, vagy mire sikerült összerakni a fejemben egy épkézláb mondatot, az adott téma már hetedhét országon túl volt.
Rájöttem, hogy soha nem lehetek teljesen őszinte az országomban, ha nem az anyanyelvemen beszélek. Veletek is előfordult már, hogy szerettetek volna valamit mondani idegen nyelven, de nem találtátok a megfelelő szót rá, végül teljesen megváltozott a mondandótok? Velem nagyon gyakran. Kivéve, ha a terminus technicust (szaknyelv – a szerk.) használom.
A szakterminológiával már pajtások vagyunk, de nem volt ez mindig így. Az egyetemhez fűződő legrosszabb élményem is ebből fakad. Az egyik órán a legkedvesebb tanárom felszólított, hogy mondjam el, mi az a hőhíd (tepelný most). Ez volt ez első alkalom, hogy az egész osztály előtt szlovákul kellett volna beszélnem. Sajnos hiába tudtam, mit jelent, nem mertem kiejteni a szavakat félvén, hogy belezavarodom, és kinevetnek. Hiszen ez nem csak egy idegen nyelv, amit mindenki egy szinten beszél. Ez az a nyelv, amit elvárnak tőled, hogy tökéletesen tudd. Ezért bátorkodtam elnézést kérni, hogy mégsem tudom a választ.
Egy világnyelv, amit még 30 előtt tanuljatok meg! Nem, nem az angolról van szó
A Facebook-hírfolyamom tele van listákkal. Helyek, amiket még ebben az életben látnod kell. Trükkök, amiktől könnyebben megy majd a reggeli felkelés. Dolgok, amiket 30 előtt el kell kezdened a saját érdekedben. Az utóbbi lista többek közt a spórolásra, a tudatos táplálkozásra és a mozgásra hívja fel a figyelmet – én viszont kíváncsian várom, mikor kerül fel rá végre a kódolás… A cikk folytatásáért kattintsatok IDE!
Emellett azért néhány szívmelengető élménybe is belebotlik az ember, ha nyitott és tárt karokkal várja azokat. A legkedvesebb történetem a júniusi államvizsgámhoz kötődik. A vizsgáztató tanár a sikeres védés után érdeklődött, arra volt kíváncsi, hogyan tervezem a továbbiakat. Frissen lediplomázott diákarccal válaszoltam neki, hogy nem az ő katedráján folytatom, hanem statikusként (építőmérnök – a szerk). Ekkor elmosolyodott, és csak annyit mondott magyarul: sebaj, ott is vannak a mieinkből.
Úgy érzem, szerencsés voltam, hiszen olyan tanárok és diákok vettek körül, akik értékelték az erőfeszítéseimet és a próbálkozásaimat, minthogy gúnyt űzzenek belőlem. Persze nem mondom, hogy már nem izgulok, amikor ki kell állni mindenki elé, és reprezentálni a munkámat. Félek. Nagyon is. Ekkor belegondolok, milyen lenne, ha ezt az anyanyelvemen kellene megtennem. Azt hiszem, ha valamit, akkor azt pont nem nevezném problémának. Ilyenkor inkább elhessegetem ezeket a gondolatokat,
és inkább azt tartom szem előtt, hogy minden ilyen akadály csak engem lendít előre. Eszköz valami nagyobb és jobb megvalósítására.
A nehézség ellenére azt mondhatom, imádom az egyetemet, sosem választanék mást. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy Pozsony felé irányítottak, mert a szakmámnak köszönhetően úgy érzem, rátaláltam a számomra megfelelő útra. Éppen ezért üzenem minden diáktársamnak (magamnak is, mert sokszor elfelejtem): ne érezzétek magatokat kevesebbnek, amennyiben azt a plusz egy nyelvet, amit a sors ajándékozott nektek, nem tudjátok tökéletesen. Megvan a lehetőségetek arra, hogy fejlődjetek. Használjátok ki, de mindeközben ne felejtsétek el, kik is vagytok valójában.
Legyél te is a VOUS vendégszerzője!
Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!
A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!
A részletekről mindent megtudhattok ITT.
