Sosem tartotta magát szépnek, és emiatt nem érzi rosszul magát a bőrében – ezt vallja a 95 éves stílusikon, Iris Apfel. Érdemes őt megismernetek, és nem csak a bölcs gondolatai miatt.
Iris Apfel olyan életet él 95 évesen is, amiről a legtöbben csak álmodunk: divatbemutatókra, fotózásokra jár, művészeti projektekben vesz részt. Saját bevallása szerint nagyon is fáradt, de képtelen megállni. Üzletasszonyként, lakberendezőként, dizájnerként óriási sikereket ért el, élete során rengeteget utazott, több amerikai elnök mellett dolgozott a Fehér Házban. Bőven nyolcvanéves kora felett járt, amikor a világ divatrajongói felfedezték, mivel Iris stílusa egyszerűen utánozhatatlan.
Nemrég újra megnéztem a róla szóló dokumentumfilmet, amely tisztelgés Iris munkássága és életútja előtt, ugyanakkor megismerhetjük belőle azt a nőt, aki sosem nőtt fel igazán, aki rajong a giccsért, a popkultúráért, a ruhákért, a textilekért, de nem ért egyet a divatipar jelenlegi működésével. Iris ugyanis
az egyéniséget hirdeti minden egyes nap, amikor több szobányi ruhája közül kiválasztja az aznapi öltözetét.
Ez számomra, aki a fenntartható divattal foglalkozom, végtelenül szimpatikus. Bár Iris ruhatára és a kapszulagardrób fogalma fényévekre vannak egymástól, az, hogy szereti a ruháit, megőrzi őket, és a ruháinak története vannak, a fenntartható divat alapgondolatai közé tartoznak.
4 stíluslecke, amit ezektől a 70 év feletti nőktől megtanulhattok
Ha valaki nekem egyszer azt mondja, hogy egyik nap úgy indulok munkába, hogy a ruhámat egy hetven felett járó fiktív nő inspirálja, valószínűleg kinevetem. Pedig megtörtént: kantáros farmer, csíkos felső, fölötte virágmintás kaftánka, bebújós cipő.
A cikket ide kattintva olvashatjátok tovább!
Iris bölcsessége, szabadsága és szenvedélye teljesen átjön a filmen is, de elég csak elolvasni néhány vele készült interjút, ugyanis a gondolatai magabiztosságot adnak a legelkeseredettebb pillanatokban is, amikor éppen nem érzitek magatokat sem erősnek, sem csinosnak, sem szépnek.
„Soha nem tartottam magam csinosnak, szépnek, most sem érzem magam annak; nem vagyok egy szépség. Nem is szeretem a szépet…” – hangzik el a filmben. Iris szerint pont ezért juthatott egyről a kettőre. Aki ugyanis – hozzá hasonlóan – nem csinos vagy szép a klasszikus értelemben, annak meg kell tanulnia valamit ahhoz, vagy csinálnia kell valami különlegeset ahhoz, hogy vonzónak, érdekesnek tartsák.
Akit többen nem tartanak szépnek vagy csinosnak, az ezt a szabályt gyorsabban megtanulja.
Ha valaki szép, először pont elég az életében az, hogy szép legyen – meséli Iris korábbi tapasztalatait. Szerinte könnyebben és gyorsabban megnyílnak a csinos nők előtt a kapuk. Aztán ahogy középkorúvá válik, és fakulni kezd a szépsége, viszont nincsen semmi izgalmas vagy érdekes benne, a többségük nagyon boldogtalanná és elkeseredetté válik.
Bár egy olyan iparág karolta fel, ahol a külső nagyon fontos, Iris nagy ellenzője a plasztikai sebészetnek is. Szerinte egészen addig semmi értelme, amíg nem történik valakivel egy komoly baleset, és emiatt rendbe kell hozni például az orrát. De az ilyen eseteket leszámítva teljesen felesleges pénzkidobásnak tartja önmagunk orvosi csinosítgatását. El sem tudom képzelni, mit szólna a művi mosolygödörhöz.
Lényeg a lényeg: szerinte sokkal jobb lenne, ha a nők nem a fejükre költenének, hanem a fejükben lévő tudás gyarapítására.
Ebben is teljesen egyetértünk.
Egy ikonikus nő történetének árnyoldala
„Egyvalaki a hatvanas években mindenkinél jobban elbűvölt. Amit éreztem, az talán egy bizonyos fajta szerelem volt.” Az idézet Andy Warholtól származik, aki bár soha nem árulta el, kiről beszélt, a mai napig mindenki úgy gondolja, múzsájára, Edie Sedgwickre gondolt.
A róla szóló cikket ide kattintva olvashatjátok el.
