Egyéb kategória

Most komolyan, miért van mindenki ennyire oda a Pumpkin Spice Lattéért?

Budapest Starbucks kávézói decembertől augusztusig szinte csak turistákkal és külföldi diákokkal vannak tele, aztán szeptemberben hirtelen történik VALAMI. A hirdetésekben színes-szagos töklámpások, lehulló falevelek, sálak és mosolygó lányok köszönnek vissza, aztán pár nap múlva lehullik a lepel: visszatért a Pumpkin Spice Latte.

vous - 2017.10.08.
Most komolyan, miért van mindenki ennyire oda a Pumpkin Spice Lattéért?

Arról már írtam nektek, mennyire nem csípem az őszt a hideg reggeleivel, az állandó sötétségével és az esőzéseivel, de be kell valljam, egy dolog miatt azért én sem keseredtem el, amikor szeptemberre fordult a naptár – végre itt a PSL-szezon! 

Objektum doboz

A hírt nemcsak én fogadtam ilyen kitörő örömmel, hanem világszerte és itthon is egy csomó kávérajongó. (Kivéve azokat a sznobokat, akik szerint a kávé csak feketén, mindenmentesen jó.) Ekkor merült fel bennem a kérdés:

mégis mi van ebben a sütőtökös cuccban, ami még a híresen fukar magyarokat is ráveszi arra, hogy kiadjanak 1000+ forintot egy agyoncukrozott kávéért? Miben rejlik a varázs? 

És ha már az agyoncukrozásnál járunk: kevés dolgon tudom magam annyira felhúzni, mint amikor valaki kávéval kínál, és a megkérdezésem nélkül cukrot tesz bele. Úgy általában utálom a cukros kávét (igen, hallottam már azt is, hogy ez a pszichopaták jellemzője, és nem, nem vagyok az), ezért általában jó messzire kerülöm a Starbucksot, Costa Coffee-t és társait. Oké, tudom, hogy ott is lehet sima kapucsínót meg eszpresszót kapni, de miért fizetnék érte annyit, ha féláron a sarki pékségben is megkapom ugyanazt? Ezeknek a helyeknek a túlízesített kávé a specialitásuk, és legtöbben emiatt is járnak oda. 

Objektum doboz

Ezért is ért hatalmas meglepetés, amikor életem első Pumpkin Spice Lattéját ittam: épp egy állásinterjúról jöttem, amiről azt éreztem, nagyon jól sikerült, ezért felhívtam az akkori barátomat, hogy sürgősen találkozzunk, és igyunk meg egy kávét, mert hatalmas híreim vannak.

Az állásinterjúról egyébként kiderült, hogy nem sikerült túl jól, a barátommal azóta meg már nem vagyok együtt, szóval a PSL simán lehetne számomra a kudarc íze is – mégsem az.

Emlékszem, egészen addig csak valami idióta hype-nak gondoltam az egészet, és miután kikértem a kávét, már előre rettegtem a töméntelen mennyiségű sziruptól, amivel telenyomják majd, és az azt követő rosszulléttől. De hányinger helyett valami egész mást kaptam: egy új függőséget. Utána nem is volt kérdés, hogy ezt a szezont minél jobban ki kell használni, ezért heti egyszer minimum beugrottam a kötelező adagomért.

Objektum doboz

Ez már évekkel ezelőtti sztori: a legutolsó PSL-em óta meg már több mint egy év telt el, úgyhogy gondoltam, felidézem magamban, mit is éreztem AKKOR, így ma munka után egyből a Starbucks felé vettem az irányt. Először gondoltam rá, hogy hívok magammal valakit, aztán rájöttem, hogy akkor ez a cikk még holnapután sem fog megszületni, szóval fogtam magam és beültem egyedül.

Én nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem az egyedül evés/ivás mindig kicsit nyomasztó, de amint beléptem a kávézóba, ez az érzés nemhogy elmúlt, de elő sem jött – ugyanis ahogy körbenéztem, itt szinte MINDENKI egyedül volt. Előttem két nagyon szép lány ült egymástól külön, akik unottan görgették a telefonjuk kijelzőjét; mellettük egy fiatal lány perceken keresztül szelfizett; más a laptopján dolgozott, és végül megtörte az egyedüllétmintát egy anya-lánya páros, akik amúgy nem is szóltak egymáshoz. Ja, és volt ott még egy tizenhat év körüli pár, de ők sem zavartak túl sok vizet, szóval végül is örültem, hogy nem jött velem senki, mivel valószínűleg nagyon idegesítőek lettünk volna.

És akkor végre, ebben a társas magányban, belekortyoltam a nagybetűs Kávéba, amire már egy éve vártam – és azt hiszem, rájöttem a nagybetűs Titokra is:

A Pumpkin Spice Latte íze annak az ősznek az íze, ami sosem létezett és sosem volt a miénk.

Éreztem a lehulló falevelek, a hűs szellő, a vastag pulóverek, a gyapjúzoknik és a bekuckózós esték ízét és illatát. Azt az illatot, amit az ősz valójában egyáltalán nem tartogat magában, de amit annyira jólesik idealizálni, és lájkolni Facebookon. A fejemben már az első korty után elkezdtem arra a halloweenbulira készülni, amit a valóságban úgyis lemondok, mert hideg lesz, és beöltözni sem lesz kedvem.

Objektum doboz

Emellett ráadásul a kávézó félhomályában sikerült olyan világba csöppennem, ahol egyszerűen nem volt kedvem a külvilággal foglalkozni. Lekattinthattam volna azt a nyomasztó cikket, ami a magyar szociális otthonok kilátástalan helyzetével foglalkozik, vagy azt, ahol az egyébként az egyik leghíresebb szociálpolitikus nyilatkozik a növekvő egyenlőtlenségekről – de ott és akkor sokkal szívesebben nézegettem volna márkás táskákat meg Pinterest boardokat, pedig azokról nem is tudom pontosan, hogy mik.

Ebben a pár percben tagja voltam annak a rétegnek, aki gondolkodás nélkül kiad 1500 forintot egy kávéra, akit nem zavar sem a világ helyzete, sem a sajátja, vagy például az, hogy ezt a cikket is jóval határidő után adom majd le. Helyette ittam, nézelődtem, és egy olyan őszre gondoltam, amit valójában sosem éltem át.

A csoda kábé fél óráig tartott, egészen addig, amíg ki nem léptem a valóságba. Elmentem egy csomó nyomasztó panelépület előtt, aprót kért tőlem egy nagyothalló hajléktalan, közben pedig egyszerre fáztam és volt nagyon melegem, mert az őszi időjárás csalóka és megbízhatatlan.

Na, ennyit a gyapjúzoknikról és a bekuckózásról, az őszről és a Pumpkin Spice Lattéról.

Ajánlott cikkek