Egyéb kategória

Marina Abramović szerint kezdjetek el hibázni, mert így kezdődik a változás

Képzeljétek el, hogy csukott szemmel ültök egy széken. Csend van, feszült csend. Tele várakozással. Majd kinyitjátok a szemeteket, egy pillanatra nem is hiszitek el, amit láttok: életetek nagy szerelme ül veletek szemben. Megrezzen-e az arcotok? Ejtetek-e egyetlen könnycseppet is? Vagy csak nyugtázzátok a dolgot, hogy egy kézfogás után elengedjétek és lezárjátok a múltat örökre – ha még nem tettétek.

vous - 2017.10.16.
Marina Abramović szerint kezdjetek el hibázni, mert így kezdődik a változás

Ha még nem láttátok a következő videót, mindenképpen áldozzatok rá három percet az életetekből. Marina Abramović performanszművész, igazi rocksztár a maga műfajában. A 70 éves világsztár 2010-ben a New York-i MoMA-ban állította ki saját magát. Egy asztal mellett ült egy széken, csukott szemmel várta, hogy a látogatók leüljenek vele szembe egyesével, majd a szemükbe nézett. Ennyi. Megszűnt minden: csak ők ketten voltak. Mindig csak ketten. Volt, aki elsírta magát, volt, aki teljesen elveszett ebben a kötelékben. Marina 90 napon keresztül volt ott, az épület nyitásától zárásáig ült a széken.

A művész jelen van című „tárlatra” szinte mindenki kíváncsi volt a Nagy Almában, legalábbis a kígyózó sorok ezt bizonyították. Mindenki szeretett volna a művész szemébe nézni.

Erre vállalkozott volt szerelme is, aki nemcsak élettársa volt, hanem közös performanszokat is alkottak a férfi-nő kapcsolat heves érzelmeiről, bonyolultságáról, feszültségéről. Ulay (Frank Uwe Laysiepen) és Marina találkozása megrendítő, édes-bús is egyben. A 2010-es felétel után néhány évvel, 2015-ben már közel sem ilyen békés a viszonyuk: Ulay pert indított a művésznő ellen, aki – szerinte – sajátjaként tüntette fel közös munkáikat.

Objektum doboz

A bulváros kitérő után térjünk vissza arra, ki is Marina Abramović, és mit tanít nekünk. A belgrádi születésű művésznő Belgrádban és Zágrábban tanult a helyi szépművészeti egyetemeken, ahol már foglalkozott performanszokkal. 

A performansz nem arról szól, hogy egy művész öncélú magamutogatásba kezd – bár sokaknak így jöhet le a dolog. (Természetesen ők bármikor meg tudnának festeni egy modern festményt is, mert olyat mindenki tud, nem? Más kérdés, hogy mennyi lesz annak az értéke.) Ez egy olyan vizuális műfaj, amely valamikor az 1960-as, 1970-es években alakult ki, és a középpontjában az ÉN áll. A művész ilyenkor a saját testét, személyiségét használja fel. A művész és a közönség együtt hoz létre egy adott térben és egy adott időben valamit, ami egyszeri és megismételhetetlen. A kés itt valóban kés, a vér pedig a művészet eszköze, nem pedig ketchup, mint a színházban.

Marina azt mondja, ő az olyan egyszerű, mégis félelmetes dolgokat mutatja meg a közönségének, mint például a fájdalom.

A közönség energiáját használva jut el a legvégsőkig akár, hogy aztán abból adjon vissza a közönségnek. A mai világban mintha a slow mozgalmat hirdetné, hiszen a befogadáshoz kell egyfajta lelassulás. Azt mondja, nincs baj a technikával, de kapcsold ki a technikai eszközöket, ha rá akarsz készülni egy pillanatra, ahol befogadónak kell lenned.

A legegyszerűbb dolgokra tanít meg: például vizet inni. Azt mondja, ha mindig ugyanúgy hibázunk, nem változik semmi, a változásra viszont szükségünk van. Arra terel, hogy merjük megismerni az ismeretlent, merjünk hibázni, mert a hibázás az egyik legfontosabb tanulási út.

És ami a legfontosabb: a változás mindig bennünk kezdődik. Úgy nem változtathatjuk meg a világot, hogy mi magunk nem változunk. Illetve csak úgy változtathatjuk meg a világot, ha mi magunk teszünk érte. Nem másokra kell várni, ha akarunk valamit, hanem lépni kell. Akkor is, ha pont az, amit terveztünk, nem sikerül.

Forrás:
Depositphotos

Marinát 1974-es performansza döbbentette rá arra, hogy akár meg is halhatott volna, ha a közönségén múlik. TED-előadását is ezzel a történettel kezdi. Egy kis galériában, valahol a világon ott állt a terem közepén egy 23 éves lány. Előtte egy asztalon 72 tárgy a rózsától a pisztolyig. A látogatók azt csinálhattak vele, amit akartak, vállalta a felelősséget. Először csak vizet adtak neki, a rózsát nyújtották felé,

de nem telt el sok idő, egy férfi fogott a 72 tárgy közül egy ollót, és belevágott a ruhájába. Ez indította el a lavinát.

Volt, aki a rózsa tövisét szúrta a hasába, volt aki késsel vágta meg, és volt, aki fogta a pisztolyt, megtöltötte, mígnem egy másik látogatónak kellett erőszakkal elvennie a fegyvert. Marina akár meg is halhatott volna. Amikor letelt a performaszra szánt hat óra, felállt, félig meztelen volt, véres és könnyezett. A látogatók közül mindenki menekülőre fogta: a műalkotásból ember lett, ők pedig nem tudtak többé szembenézni azzal, amit egy emberrel tettek.

Marina ma olyan életűvet tudhat magáénak, amely mindenkire hat. Szabad, független, briliáns tetőtől talpig, a művészet maga. Lady Gaga sem tudott róla másképp nyilatkozni a már említett MoMA-s performansz után. Az énekesnő egyébként még ismertebbé tette Marinát, akire ezek után kíváncsiak lettek a tizen- és huszonévesek is. És talán ti is.

Objektum doboz

panda kiállítás

Plüsspandákkal hemperegni és hatalmas melleken ugrálni – Elképesztő, mi folyik ma a múzeumokban

Egészen sokáig úgy éltem, hogy a múzeumokban lábujjhegyen járunk, suttogva beszélünk, nem mosolygunk, hanem átszellemülünk és befogadjuk azt, amit a kurátorok (ezt a szót természetesen akkor még nem ismertem) elénk tárnak. Egészen Londonig kellett utaznom azért, hogy leessen a dolog: a múzeum ennél sokkal jobb dolog. Lehet beszélni, kérdezni, elmélkedni, sőt hozzá is lehet nyúlni, közel is lehet menni, át is lehet élni az egészet.

A cikket ide kattintva olvashatjátok tovább.

Ajánlott cikkek