felső nagy kép

Aki az undergroundból csöppent az ország legnépszerűbb zenekarába: a Wellhello dobosával, Kocsis Mátéval beszélgettünk

A Wellhello jelenleg az ország egyik legnépszerűbb zenekara – ha nem a legnépszerűbb: a Facebookon több mint 118 ezer követőjük van, az Apuveddmeg átlépte a 26 milliós megtekintést a YouTube-on, és a csapat koncertjei szinte kivétel nélkül telt házasak. Bár a legtöbben a két frontember, Fluor Tomi és Diaz arcához kötik a nevet, valójában egy héttagú együttesről van szó. Mi most a dobossal, Kocsis Mátéval beszélgettünk.

Gyerekként zenei általánosba járt, de nem gondolta volna, hogy végül ezen a pályán fog kikötni. Gimnazista volt, amikor a dobtanára azt mondta neki, hogy a zenélésből nem lehet megélni – ő most mégis ezt teszi, méghozzá az egyik legmenőbb csapat tagjaként. Máté az undergroundból csöppent a popzene kellős közepébe: a Wellhello előtt a post-hardcore metált játszó zenekar, a The Idoru dobosa volt. Bár a legtöbb energiáját a Wellhello viszi el, a Ghostchant, a Tesstimony és a Takkra zenekarokban továbbra is aktívan közreműködik.

Két nagyon eltérő műfajban is jelen vagy. Nem volt benned tartás a poppal szemben?

Elég nyitott embernek tartom magam, és ez zeneileg is igaz rám, úgyhogy nem voltak előítéleteim.

Amikor a Wellhello menedzsere, Tóth Gergő megkeresett, még csak épp felkerült az Apuveddmeg a YouTube-ra: nem lehetett tudni, hogy ez a sláger akkorát fog robbanni, amekkorát aztán robbant.

Diazról addig egyáltalán nem hallottam, Fluort pedig nem ismertem személyesen, és a népszerűség sem volt borítékolható, csak annyit tudtam, hogy popzenéről lenne szó. Bennem nem volt kérdés, úgy voltam vele, hogy persze, csináljuk!

Forrás:
Kukta Dóra

És ezt az az underground közeg is ilyen lazán fogta fel, ahonnan érkeztél?

Eleinte úgy tűnt, hogy igen, de most utólag úgy látom, hogy sajnos ebben a történetben barátságok csorbultak meg. Kezdetben mindenki biztatott, és azt mondta, hogy menjek nyugodtan, de aztán amikor a Wellhello elkezdett működni, hirtelen többeket zavarni kezdett körülöttem a nem várt sikerünk. Hozzáteszem,

tényleg minket is váratlanul ért az, hogy milyen hamar népszerűek lettünk. Nekem sem volt könnyű feldolgoznom a tempót, de a környezetemben is akadtak olyanok, akik végképp nem tudtak mit kezdeni ezzel...

A zenészek egy része szeret azon keseregni, hogy miért nem népszerűbb a művészetük, ami szerintem picit ellentmondásos, hiszen ha nem akarsz a közönség igényeihez igazodni, ne csodálkozz azon, ha csak egy réteget érdekel, amit csinálsz. Tény, hogy a Wellhello sikere viszont kiélezett bizonyos vitákat: azt hiszem, egyre inkább érezni kezdtem a bőrömön a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitást...

Forrás:
Kukta Dóra

Ezt hogy kezelted?

Nyilván nem könnyű megélni, amikor az ember közvetlen környezetében történik ilyesmi, de alapvetően megpróbáltam elfogadni és tényként kezelni, hogy az emberek szívesebben foglalkoznak a másik dolgával, mint a sajátjukkal. Könnyebb valaki más életével foglalkozni, mint a sajátunkkal, ugye... Meg kellett, hogy vastagodjon az arcomon a bőr, és meg kellett tanulnom elengedni azt, hogy mások mit gondolnak rólam. Időközben arra is rájöttem, hogy

ha egy olyan produkciónak vagyok a részese, ami ilyen nagy közönséget ér el, akkor törvényszerű, hogy lesznek olyanok is, akik kritizálni fognak.

Ha viszont azzal foglalkoznék, hogy mások mit gondolnak rólam, akkor nem tudnék fejlődni.

Forrás:
Kukta Dóra

A két zenei világ közti különbség a közönség méretén is érezhető: az undergound általában csak egy réteget ér el, a popzene tömegeket. Hogy élted meg, amikor a korábbi tapasztalataid után tízezer fős közönség előtt léphettél színpadra?

Nekem ez nem egyik napról a másikra pottyant az ölembe, hanem sok éves munkám van benne: tudom, milyen, amikor zenészként többórás csúszást kell végigvárnod, mert nem te vagy az este fő fellépője, és

azt is tudom, milyen, amikor háromfős közönségnek kell játszanod egy klubban – de valójában azt a hármat sem érdekli igazán, mit csinálsz, mert hajnali négykor már mindenki mattrészeg.

Nyilván jó érzés egy telt házas koncerten színpadon lenni, de én anno annak a három embernek is ugyanolyan odaadással zenéltem, mint most ennek a tízezernek. Engem nem feltétlenül a közönség mérete motivál, hanem az alkotás, és most a Wellhellóban is ez mozgat meg leginkább. Minél nagyobb az érdeklődés arra, amit csinálunk, annál profibb koncerteket tudunk adni, és ez tök jó. Az első évben 160–170 koncertünk volt, most viszont kicsit visszavettünk, és a mennyiség helyett inkább a show minőségére fókuszálunk: igyekszünk kitolni a határainkat, és minél igényesebb, izgalmasabb, látványosabb produkcióval színpadra állni. Korábban erre nem mindig volt lehetőségünk azokkal a zenekarokkal, amikben játszottam.

Forrás:
Kukta Dóra

A Wellhello jelenleg talán az ország legnépszerűbb zenekara. Volt, hogy oda kellett figyelned magadra, hogy nehogy elszállj?

Nekem nem igazán kell ezzel foglalkoznom...

Az én „szerencsém”, hogy mivel dobos vagyok, úgymond a háttérben vagyok. Ha kimegyek az utcára, engem nem ismernek fel.

Nyilván vannak olyan rajongóink, akik a csapat összes tagját ismerik, de azért a legtöbben a Wellhellót Fluor és Diaz arcához kötik. Ráadásul mivel tudom magamról, hogy honnan érkeztem, milyen múltam van, nem hiszem, hogy valaha is elveszíteném a talajt a lábam alól.

Forrás:
Kukta Dóra

Mint említetted, nem ismerted személyesen Fluor Tomit, de nyilván a te fejedben is volt róla egy kép. Mi volt az, ami a leginkább meglepett vele kapcsolatban, amikor jobban megismerted?

Hogy iszonyatosan pörög a srác agya, és elképesztően kreatív tud lenni. Az, hogy a Fluor jelenség működik, nem a szerencse műve: Tomi tud a közönség fejével gondolkodni, pedig erre csak nagyon kevesen képesek. Ráérez a trendekre, és hibátlanul adaptálja őket a saját világába – ha valaki megkérdezné tőlem, hogy szerintem mi kell a sikerhez, azt mondanám, pont ez.

wellhello diaz interjú

„Olyan nevet akartunk, amiben csibészség van” – Interjú Diazzal a Wellhellóból

Fluor Tomi és Diaz fénysebességgel hódította meg az országot, apu megvette, mi áttáncoljuk az éjszakát, a rakpart pedig lassan már nem bírja. De vajon hogyan lehet egy ilyen „hirtelen” jött sikert kezelni? És milyen a hétköznapokban Csöndör László? Diazzal beszélgettünk üdítő őszinteséggel sikerről, csibészségről, ötéves tervről, férfisírásról, művészlélekről és viharvert időkről.

Az interjúért kattintsatok IDE!