Naptárlányok darab Magyar Színház

Vetkőzzünk, csak puncit ne! – Naptárlányok a Pesti Magyar Színházban

Mosolygok, nevetgélek, kicsit könnyezek, kacarászok, pityergek, hahotázok, bőgök, teli szájjal nevetek, pirosra tapsolom a tenyeremet, majd hazafele azt sem tudom, hova rejtsem a könnyeimet. Inkább csak szipogásba fojtom őket. A Naptárlányok igazi érzelmi hullámvasút, harminc fölött kötelező, huszonéveseknek erősen ajánlott. És mindenkit meg fog érinteni, akinek a családjában megjelent a rettegett kór, a rák. Vagyunk néhányan Magyarországon.

A történetet valószínűleg sokan ismerik, készült belőle musical és film is, nagy sikerrel. 1999-ben járunk, az angliai Rylstone-ban. A helyi nőegylet tagjai azért fognak össze, hogy kényelmes kanapét vásároljanak az onkológiai osztály várójába, ahol az egyik nőegyleti tag sok-sok időt töltött. A férjét kezelték leukémiával.

Forrás:
Magyar Színház

A férfi nem győzte le a betegséget, a nőegylet tagjai viszont a legelvetemültebb ötlettől vezérelve legyőzik a félelmüket, és a soron következő éves naptárhoz levetkőznek. A cél nemes: kell a drága és kényelmes kanapé a váróba. Ha ezzel egy pillanatig is megkönnyítik azoknak a helyzetét is, akik a családtagokat kísérik. A „húsra” mindig van kereslet, sokkal inkább, mint az unalmas tájképekre, a megye hídjairól vagy templomairól szóló sorozatra. A pénz mellett a világraszóló botrány is garantált.

„Csak puncit ne!” – szól a kérés.

Ez a mondat már a Pesti Magyar Színház darabjában hangzik el. Szerencsére a néző itt egy fergeteges, ugyanakkor szívszorító élményt is kap a sok hús mellé.

Hegyi Barbara, Igó Éva, Udvarias Anna, Tóth Enikő és Benkő Nóra lubickolnak a szerepeikben, zseniális karaktereket hoznak egytől egyig. A kedvenceim Bede-Fazekas Anna és Soltész Bözse, akik valamiért a szívemhez közelebb álló karaktert hoznak olyan könnyedséggel, hogy öröm nézni őket.

Forrás:
Magyar Színház

Először a szünetben ér a felismerés, majd a darab végén is egyértelművé válik: az igazi naptárlányok nem a színpadon állnak. Az igazi naptárlányok gurgulázva sodródnak a két felvonás közötti szünetben a büfé felé. Csapatostul koccintanak egy pohár borral arra, hogy nagyon is értik, mi történik a színpadon. Lehet, hogy kisiklottnak tűnik az életük, lehet, hogy elbaltáztak pár dolgot a gyerekeikkel kapcsolatban, lehet, hogy nem jó a házasságuk, vagy soha nem is volt. De ÉLNEK! Élik a hibáikat, a bukásaikat, tele vannak küzdelemmel és erővel, és meg akarják mutatni, hogy csak akkor van vége, amikor nem lélegeznek többé.

Közben tolják a szelfiket a büfé melletti asztaloknál, megvillan egy piros lakkcipő, kacér színű rúzs mögül bukkannak elő a mosolyok. Aztán az igazi naptárlányok újra belesüppednek a nézőtéren a székekbe, és a színpaddal együtt sírnak. Nyelik a könnyeiket, mert ezt a tragédiát tényleg mindenki érti. És sírnak az igazi naptárlányok férjei, párjai, társai is, akik mellettük ülnek. Sőt, van közülük, akik maga válna „naptárlánnyá”, ha lehetne. Aztán amikor véget ér a darab, egymás nyakába borulva sírnak a színház előtt, és sírva támogatják be egymást a taxiba.

Sírok én is. Sírok az utcán, sírok a trolin is, és ha tehetném, több ezer, több tízezer vagy több százezer karaktert írnék, ha tudnám, így akár egy emberrel kevesebb is betegszik meg rákban a világon.

csillagjegy betegség

„A poklok poklát jártam, míg az osztálytársaimnak életük legjobb időszaka kezdődött” – Egy anya elvesztése

Vannak történetek, amikről nem szívesen beszél az ember. Mert tabunak számítanak, fájdalmasak vagy nagyon intimek. A gyász talán ezeknek a keverékre. Ha nagyon nehéz is, de úgy érzem, itt az ideje, hogy írjak róla, hogyan vesztettem el édesanyámat.

Szerzőnk, Juci cikkét ide kattintva olvashatjátok tovább.