A szerelem mindig is egyike volt a legalapvetőbb emberi érzéseknek. Apró fellángolások, mindent elsöprő igazi szenvedély, a csalódásokkal járó fájdalom. Ám mostanában mintha megváltoztak volna a kapcsolatok, mintha épp a lényeg veszett volna el. De mégis miért?
Persze mondhatnánk, hogy a változás szükségszerű, és ezzel egyet is értek egy bizonyos pontig, hiszen manapság már annyi hatás ér minket, annyi új lehetőség van az ismerkedésre, ki ne akarná megnézni a kínálatot, mielőtt megállapodik valaki mellett? Csak sajnos ennek a dolognak van egy másik oldala is, nézzetek csak körbe!
A huszonéves korosztály már a Tinderen ismerkedik, és gyakran úgy váltogatja a kapcsolatait, mint más a ruháit reggelente.
És itt nem az a lényeg, pontosan hány partnere van valakinek élete során, hiszen az mindenkinek a magánügye. Hanem az, hogy mostanában mintha a kapcsolatoknak sem lenne már akkora értéke. Ha valami nem működik, akkor rögtön úgy gondoljuk, hogy egyszerűbb megszabadulni tőle, mielőtt megpróbálnánk megjavítani. Az első veszekedés vagy konfliktus után a szakítást fontolgatjuk, és hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az élet bizony nem tündérmese.
De a legnagyobb baj azonban szerintem az, hogy félünk. Attól, hogy boldogok legyünk. Hogy teljes egészében átadjuk magunkat a másiknak, a szívünket a kezébe tegyük, és azt mondjuk: „tessék, ez vagyok én…” Félünk bízni magunkban és a másikban is, főleg a sok csalódás után. Épp ezért sokkal könnyebb lazára venni a dolgokat, és azt mondani:
Jaj, mi nem vagyunk együtt, csak találkozgatunk. Megbeszéltük, hogy nem komoly a dolog…
Emögött a kijelentés mögött azonban jóval több van, mint egy problémamentes „kapcsolat”, kötöttségek nélkül. Hiszen ahogy körbenézek, azt látom, hogy a legtöbben ilyen kapcsolatba ragadnak, de tévedés ne essék, ez nem kizárólag a pasi miatt alakul így! Sőt, gyakran már épp a lányok azok, akik inkább lazára vennék az egészet, és egyszerűen csak élvezni akarják az életet. És lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem érti, miért jó ez, de könyörgöm:
Ha úgy viselkedtek, mint akik kapcsolatban vannak, akkor mégis mi olyan rossz abban, ha ki is mondjátok, hogy komoly a dolog?
Ha naponta beszéltek és a másiknak mondjátok el először, ha valami fontos történik veletek, és eszetekbe sem jut, hogy másokkal találkozgassatok, akkor az már nem szimplán annyit jelent, hogy lassan haladtok, és meglátjátok, hogy alakulnak majd a dolgok.
De akkor mégis miért gondolják sokan azt, hogy az majd mindent megváltoztat, ha őszintén beszéltek arról, hogy álltok, és merre halad a kapcsolatotok? Mintha azzal, hogy felvállalják az érzéseiket, automatikusan jönnének a problémák is, pedig szerintem ez hülyeség! Nem azért lesz működőképes valami, mert együtt vagytok, vagy épp nem, hanem azért, mert összeilletek és jók vagytok. Együtt, ketten.
És oké, elismerem, az elköteleződés eleinte igencsak félelmetes dolog, mert ha már kimondtátok, hogy akkor most ti jártok, nyilván nehezebb meggondolni magatokat, és ez bizony ijesztő lehet. Teljesen oké, ha beparáztok, higgyétek el! De mielőtt visszakoznátok, inkább abba gondoljatok bele: tényleg így akarjátok leélni az életeteket? Kötöttségektől mentesen,„csak barátok vagyunk” jelzők között?
Mert lehet, hogy ideig-óráig működik, de egy idő után lépnetek kell. És hogy merre, az már csak rajtatok múlik.
„Ó, Istenem, add, hogy legalább olyan jól nézzen ki, mint a fotókon!” – Társkeresés a 21. században
„Előfordul az ember lányával, amikor már túl van egy pár X-en, hogy egy hosszabb pasimentes időszak után úgy dönt, elég volt ebből, és kell egy komoly férfi! Mert itt az ideje, hogy a szívünkre tegyük a kezünket és bevalljuk: az 1–3 éjszakás kalandoknak vége, jöhet a változás.” A következő sorokban Rontó Judit VOUS-olvasó és vendégszerző írását olvashatjátok.
