Nem vagytok akkora lúzerek, mint gondoljátok: ezért ne higgyjetek soha az önbizalomhiánynak Molnár Viola Anna

Nem vagytok akkora lúzerek, mint gondoljátok: ezért ne higgyetek soha az önbizalomhiánynak

Félelmei és szorongásai mindenkinek vannak: igaz, egyénenként eltérő mértékben, de olykor mindannyian küzdünk az önbizalomhiánnyal és a bizonytalanság érzésével. De vajon reális, amikor azt gondoljuk, mindenki az elrontott frizuránkat bámulja? Vagy amikor azt hisszük, hogy mások rajtunk nevetnek? A pszichológusok szerint egyáltalán nem, és a jelenséget az agyunk sajátos működésével magyarázzák. 

Mielőtt a mélyvízbe dobnálak titeket és olyan fogalmakkal kezdenék dobálózni, mint a megerősítési torzítás – amiről szó lesz –, inkább egy pofonegyszerű példával magyarázom el, hogyan is működik az agyunk, ha a saját előfeltevéseinkről van szó.

Aki követi a Vous oldalát, egy korábbi cikkemben már olvashatott róla, hogy márciusban inzulinrezisztenciával diagnosztizáltak, így nagyjából 8 hónappal ezelőtt radikális életmódváltásba fogtam. Átalakítottam az étrendemet, és én, aki nagyjából 14 éve nem mozogtam rendszeresen, csak ad hoc jelleggel, elhatároztam, hogy a sportolást – ha addig élek is – bepasszírozom a mindennapjaimba. A kezdet persze nem volt könnyű: iszonyú nehéz volt megtalálni erre az időt – na meg a hozzá szükséges önbizalmat.  Merthogy nemcsak a szándék volt meg bennem, hanem egy nagy adag félelem is: ha kimegyek a szigetre futni, a rutinos futók ki fognak nevetni.

Forrás:
Vous

„Látni fogják rajtam, hogy kezdő vagyok. Én leszek a legbénább, aki majd állandóan megáll. Mindenki el fog húzni mellettem. Tiszta ciki leszek” – nagyjából ilyen gondolatokkal a fejemben merészkedtem ki az első futóedzésemre, ahol aztán nem tudtam nem észrevenni, hogy tényleg mindenki rajtam röhög. Aki szembe jött velem, széles vigyorral nézett rám, aki meg velem egy irányba haladt, az nyilván jól szórakozott azon, hogy lekörözhet

Most, hogy több hónapnyi edzés után már rutinos(abb) futóként járok ki róni a köröket (LOL. Ezt nem tudom, miért mondtam, még csak másfelet tudok lefutni), rájöttem, hogy csak simán paranoid voltam:

igen, valószínűleg látszott rajtam, hogy kezdő voltam – de valószínűleg ez a kutyát nem érdekelte, mivel mindenki a maga dolgával foglalkozik futás közben.

Azok a vigyorok, amiket odavizionáltam, valószínűleg nem léteztek – vagy ha igen, akkor is maximum biztató mosolygásról lehetett szó, vagy mindössze nettó 1 másodpercig tartó emberi kedvességről. De én azt láttam bele, amit bele akartam látni.

Amit az első szigetes futásomkor csinált velem az agyam, nem ritka jelenség: elkezdte keresni azokat a jeleket, amik igazolhatták, hogy jogosan van önbizalomhiányom. Bár most egyetlen élethelyzetről meséltem, mindannyiunk életében ez történik olyankor, amikor az önbizalomhiányunkról, az előfeltevéseinkről vagy a félelmeinkről van szó.

A jelenségnek neve is van: megerősítési torzítás.

Megerősítési torzítás? WTF?!

Ez tulajdonképpen az ember hajlandósága arra, hogy azokat az információkat részesítse előnyben, amelyek igazolják a saját előfeltevéseit, tekintet nélkül arra, hogy ezek az információk igazak-e vagy hamisak.

Amikor ebbe a csapdába esünk, tulajdonképpen szelektíven szemléljük a világot, és csak azt vesszük észre, ami az előfeltevéseinket igazolja. 

Az én esetemben például az első szigetes futásomkor az agyam azokra a dolgokra koncentrált, amik igazolhatták azt a feltevésemet, hogy mindenki ki fog nevetni: a rám mosolygó emberekre.

Azokat a dolgokat viszont figyelmen kívül hagyta, amik megcáfolhatták volna ezt a félelmemet: azaz a számtalan arra utaló jelet, hogy valójában senki sem foglalkozik velem.

Miért, miért, miért?!

Hogy miért csinálja ezt az agyunk? Ennek két fő oka van:

  1. Mert bár tévedni emberi dolog, kudarcként éljük meg, ha mégis megtörténik. Az agyunk pedig, hogy megmentsen minket ettől az élménytől, inkább elkezdi keresni azokat az információkat, amik ezt megakadályozhatják – és ha kell, kreálja is őket.
  2. Mert az agyunknak egyetlen másodperc alatt is annyi információt kellene feldolgoznia, amennyivel már nem bírna, ezért inkább kímélő üzemmódra kapcsol: csak arra vevő, amire szüksége van. Egyszerűbb észrevennie egyetlen minket igazoló tényt, mint feldolgoznia a rengeteg ellenérvet.
Forrás:
Vous

Mit lehet tenni ellene?

1. Már az is sokat segít, ha tisztában vagytok a jelenséggel.

Valahányszor elkezdenétek gerjeszteni magatokat valamin, álljatok meg egy percre, és gondoljátok végig, nem az történik-e épp veletek, amiről fentebb olvastatok.

Vajon tényleg mindenki az elrontott frizurátokat nézi? Biztos mindenki, aki rátok néz, rosszat gondol rólatok? Tuti, hogy aki mosolyog, az nem rátok mosolyog, hanem rajtatok? Kizárt, valószínűleg az agyatok trükközik veletek...

2. Fogadjátok el, hogy nem lehet mindig igazatok – és ez alól a saját magatokról alkotott kép sem kivétel.

Az jó, ha tisztában vagytok az erősségeitekkel és a gyengeségeitekkel – de vajon tényleg tisztában vagytok velük? Nem lehet, hogy sokkal több rossz tulajdonságot, gyengeséget, szépséghibát véltek felfedezni magatokon, mint ahány valójában van? Az ember sosem láthatja önmagát objektíven, ezért mielőtt eluralkodna rajtatok az önbizalomhiány valami miatt, tudatosítsátok magatokban, hogy talán csak a saját előfeltevéseiteket akarjátok igazolni. 

3. Mindig mérlegeljetek!

Legyen szó bármilyen szituációról, legyetek nyitottak, és az igazatok mellett szóló érvek ellenpontjaként kezdjétek el tudatosan összegyűjteni az ellenérveket is. A világ nem fekete-fehér, ne hagyjátok, hogy az agyatok ilyen egyszerűen elintézzen bizonyos helyzeteket.