„De jó a tüllszoknyád!”, „Köszi, én varrtam!” – A PINKPONILO workshopján jártam Mengyán Eszter

„De jó a tüllszoknyád!”, „Köszi, én varrtam!” – A PINKPONILO workshopján jártam

Régen minden jobb volt. De legalábbis annyira, hogy az eldobható divat helyett voltak „rendes” ruháink, amiket meg lehetett javítani normálisan, mert nem tekeredtek, bolyhosodtak, foszlottak, nyúltak, maximum itt-ott megkoptak vagy a varrás mentén meglazultak. Éppen ezért régen minden valamirevaló háztartásban volt varrógép, amit a család apraja-nagyja tudott is használni. Nemrég én is újratanultam használni a varrógépet, szabtam, tűztem, varrtam.

Mindezt nem otthon, hanem Budapest belvárosában a PINKPONILO névre hallható közösségi varrodában.

Forrás:
Torma Krisztián / Photorama

Vissza a jövőbe, gondoltam, miközben a nyelvemet kidugva ültem a tisztázógép előtt, amelynek annyi névváltozata van, hogy az egres is megirigyelné. Piszmogni mondjuk nem lehet mellette, mert imádnivaló, ahogy viszi az anyagot, közben a késsel levágja a cakkos széleket, mindeközben pedig szépen elszegi az anyag szélét. Imádom ezt a masinát! Azt, amilyen szaga van, azt, ahogy búg.

Vümmmm! És már kész is.

A kezdő művész (én) már a működésébe is beleszédül, és csak szegne, szegne és szegne. Pedig az nem úgy megy ám! Előbb mérni kell, aztán precízen kifektetni az anyagot, tűzni, hogy ne moccanjon, aztán szabni, aztán illeszteni, megint tűzni, csak utána varrni.

„De jó a tüllszoknyád!”, „Köszi, én varrtam!” – A PINKPONILO workshopján jártam Mengyán Eszter

„Egyszerűen nem jó érzés fast fashion ruhákat venni” – Interjú a PINKPONILO közösségi varroda alapítóival

A közösségi kert fogalma nem ismeretlen már Budapesten, a fővárosi közösségi kertek teljesen különböző életkorú, foglalkozású és hátterű városi lakókat szerveznek egy közösségbe. A kerteken kívül az utóbbi időben különböző közösségi kreatív műhelyek, alkotóterek is megjelentek hasonló céllal: összefogni a városiakat, újra megteremteni a lehetőséget a kommunikációra, az egymástól való tanulásra, egymás és egymás munkájának tiszteletére. A cikket ide kattintva olvashatjátok el.

Az egész folyamat miatt bevillannak az emlékek, amikor érettségi után egy évig az akkori Békéscsabai Ruhaipari Szakközépiskola érettségi utáni képzésére jártam. Az Iparművészeti Egyetemre (ma: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) szerettem volna menni textiltervező szakra. A felvételihez kellett volna egy-két év előkészítő, de mivel túl kevesen jelentkeztünk, egyik pillanatról a másikra a ruhaipari technikus (modellező) szakirányon találtam magam, amiről azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák.

Forrás:
Torma Krisztián / Photorama

Azt is mondhatnám, hogy egy életre elvették a kedvemet a varrástól és a szabásminta-szerkesztéstől, de azt hiszem, az én esetemben generációkon átívelő a varrás szeretete, hogy inkább csak kis szünetet tartottam 19 és 34 éves korom között. Igen, ennyi idő kellett, hogy újra varrógéphez üljek.

A fenti történetből is gondolhatjátok, hogy volt már némi fogalmam arról, hogyan működik a szabás, a varrás, a varrógépek, amikor jelentkeztem Budapest első közösségi varrodájának workshopjára, ahol tüllszoknyát lehetett készíteni.

A workshop hétvégén reggel 10-kor kezdődött, és 16 órakor már mindenki befejezte a szoknyáját – az is, aki késve érkezett. Hat óra alatt belefért egy ebédszünet, mindenki akkor állt meg, amikor szeretett volna. A szoknya szaténból és tüllből készült, egyelőre két szín közül lehetett választani: piros és fekete, de a PINKPONILO vezetői lelkendezve meséltek arról, milyen gyönyörű jeges színeket találtak a következő tüllös workshopok valamelyikéhez.

Forrás:
Pinkponilo

A workshopon egyébként nagyjából két résztvevőre jutott egy segítő kéz, azaz egy-egy segítő két keze. A közösségi tér két kitalálója és MOME-s gyakornokuk mellett a workshop szakmai vezetője, Bencsik Judit volt az, akire számíthattunk. A Siira ruhák készítője (ez Judit márkája)

angyali türelemmel kezelt minden igényt, nyűgöt, oszlatta el a félelmeket és a kételyeket is.

Bár nekem megvolt az előképzettségem, volt, aki életében nem ült még gépnél, és ő is egy kész szoknyát vihetett haza. Szóval ezek a workshopok tényleg úgy vannak kitalálva, hogy sikerélménnyel távozik, aki befizet. Másrészt azért mégsem egy háromrészes öltönyt kell megvarrni, hanem egy gumis derekú tüllszoknyát, ami bár látványos, azért szerencsére elég egyszerű.

Forrás:
Pinkponilo

Arra viszont tökéletesen megfelel, hogy közelebb kerüljünk az egyik legtermészetesebb dologhoz, ami évezredek óta minden nap történik velünk. Nevezetesen ahhoz, hogy reggel felöltözünk. A ruha és a ruházkodás szerepe folyamatosan változott az emberiség története alatt, öltözködni muszáj. Az utóbbi években egyre fontosabb viszont az a kérdés, hogy mit veszünk fel. Az utóbbi harminc évben azonban drasztikusan megváltozott: eldobhatóvá vált a divat, őrült körforgásba csapott át a ruhatermelés megbetegítve ezzel a Földet, óriási szeméthegyeket kialakítva csak ruhákból.

Forrás:
Pinkponilo
Forrás:
Pinkponilo

A varrás, vagy az ilyen workshopok megértetik velünk, amit talán már el is felejtettünk: mennyi munka van abban, hogy kiszabjunk és megvarrjunk egy ruhát. Ha pedig belefektettük a munkát, az energiát, akkor vélhetően jobban ragaszkodunk majd hozzá, akkor is, ha kicsit ferde, kicsit egyenetlen, kicsit kócos. Megtanuljuk újra tisztelni a munkát, részesei leszünk a ruha történetének, jobban is vigyázunk rá.

Forrás:
Torma Krisztián / Photorama

Arról nem is beszélve, hogy a legújabb trendelőrejelzések szerint nem az újabb és újabb fast fashion daraboktól leszünk igazán egyediek, hanem attól, ahogyan azokat viseljük, vagy éppen átalakítjuk. Attól, hogy kreatívan viseljük őket. Attól, hogy képesek vagyunk használt anyagokból új ruhadarabokat alkotni. Ehhez pedig biztosan újra szükségünk lesz némi tudásra a szabást és varrást illetően.

És persze némi időre is. De ez már egy másik téma.

Semmi extra, csak ez a magyar lány megvarrja a teljes ruhatárát Békési Anna

Semmi extra, csak ez a magyar lány megvarrja a teljes kapszulagardróbját

Amióta elkezdtem a fenntartható divattal foglalkozni, sok inspiráló emberrel találkozom folyamatosan. Vannak, akikkel van lehetőségem személyesen találkozni, másokkal egyelőre még csak e-mailben tartjuk a kapcsolatot. Békési Anna blogjára is a Facebookon találtam rá. Anna elhatározta, hogy 2017-ben minden hónapban megvarr egy ruhadarabot, így felépítve egy kapszulagardróbot. Annyira inspirálónak és előremutatónak találom, amit csinál, hogy egy interjún keresztül nektek is szeretném bemutatni.