Egyéb kategória

„Minek ment oda?” – az áldozathibáztatás és ami mögötte van

Az elmúlt hónapok egyik legmeghatározóbb témája volt a hollywoodi zaklatási botrány, majd az ezt követően indult #MeToo-kampány. A zaklatások és visszaélések végre hangsúlyt kaptak egy olyan világban, ahol eddig az elhallgatás uralkodott, ennek ellenére az áldozathibáztatás újból fénykorát éli. De mégis milyen pszichológiai-szociológiai jelenség áll a dolog hátterében?

vous - 2017.12.09.
„Minek ment oda?” – az áldozathibáztatás és ami mögötte van

„Aki k****nak áll, ne csodálkozzon, ha megb*sszák” vagy „Talán nem kéne annyira kihívóan viselkedni, biztos nem lennének olyan erőszakosak a férfiak!”, esetleg „Mostanában már akkora divat lett ez a szexuális zaklatás” – ez csak néhány tipikus áldozathibáztató mondat, amivel sajnos nem csak a kommentszekcióban találkozik az ember. 

Történjen rablás, gyilkosság, sikkasztás, a közvélemény egy emberként fogja elítélni az elkövetőt. Ha ellopják a pénztárcátokat egy szórakozóhelyen, majd pár hónap múlva elmesélitek valakinek, biztosan nem fogja megkérdőjelezni az igazatokat. Ha viszont valaki zaklatás áldozata lesz, egyből jönnek a szokásos kételkedő megjegyzések.

Mégis honnan tudhatjuk, hogy igazat mond? Amíg nem történt ítélethirdetés, addig ne ítélkezzünk senki felett!

Az amúgy állandóan vérre, életfogytiglanra és halálbüntetésre vágyó kommentelők ilyenkor visszaváltoznak higgadt gondolkodású, objektív megszólalókká – jobb esetben. A másik véglet a már feljebb említett k****zás – de mégis miért ekkora divat gyűlölni a molesztált nőket? 

A kérdésre nem én vagyok az egyetlen, aki a választ kereste. Bár könnyű lenne azt mondani, hogy aki áldozathibáztató, az hülye, de ennél komolyabb pszichológiai okai vannak a jelenségnek, amit több kutatás is igazol. Ha belegondolunk, nekünk elvileg semmi előnyünk nem származik belőle, mégis

azzal, hogy keressük az áldozatban a hibát, valójában önmagunktól távolítjuk el az áldozat szerepét.

Sokkal könnyebb ugyanis azt hinni, hogy csak azok lesznek nemi erőszak áldozatai, akik már sok férfival lefeküdtek vagy akik rövid szoknyát vettek fel – ezzel racionalizáljuk a világot és a fejünkben „kivédhetővéb tesszük a támadást. 

Elvégre az a gondolat, hogy a világ egy igazságos hely, ahol csak azokkal történnek rossz dolgok, akik megérdemlik, nagyon kényelmes – de sajnos nem igaz.

Sokszor ezt csak akkor vesszük észre, amikor már mi magunk is elszenvedőivé válunk valamilyen visszaélésnek, legyen az egy ellopott telefon vagy egy munkahelyi beszólás.

Mi lehet a megoldás?

Mint a legtöbb esetben, itt is az empátia a legcélravezetőbb. Aki előáll egy ilyen súlyos sztorival, valószínűleg nem feltűnési vágyból teszi (mégis ki akarna ilyesmivel híres lenni?!), és sokszor akár évekig tartó őrlődés is megelőzheti a vallomást. Bár előfordult már a világtörténelemben, hogy valakit hamisan vádoltak meg zaklatással, ennek az esélye kb. 1% körül mozog. 

Ezért egymás lehúzása helyett fókuszáljatok inkább egymás segítésére! Higgyétek el, jobb lesz tőle a világ.

molnar-viola-anna-de-megbsznam-azt-a-ruzsos-kis-szadat-az-utcai-zaklatas-mindenkit-erint-itt-az-ideje-hogy-beszeljunk-rola

Mik a jelei a munkahelyi zaklatásnak, és miért nem lépünk fel ellene?

A Harvey Weinstein-botrány kirobbanása óta a zaklatás tematizálta a közbeszédet: szinte nap mint nap újabb színésznők és színészek jönnek elő a vallomásaikkal, miszerint munkájuk során már érte őket szexuális zaklatás és kerültek már hátrányos helyzetbe amiatt, mert visszautasították a zaklatójukat. Hamar megjelentek a magyarországi példák is, Sárosdi Lilla például egy húsz évvel ezelőtti ügyről rántotta le most a leplet. De mi a helyzet a színészvilágon kívül?

Ajánlott cikkek