oprah winfrey golden globe beszéd

„Az igazság a legnagyobb fegyver, ami mindenkinek megadatott” – Oprah beszéde ellopta a show-t!

Vasárnap éjjel lezajlott a 75. Golden Globe-díj-átadó, ami után nem a vörös szőnyeges villantásoktól és nem is feltétlen a kiosztott díjaktól hangos a sajtó – Oprah Winfrey beszéde ugyanis ellopta a show-t. A friss életműdíjas a megszokott köszönőbeszéd helyett a szexuális zaklatások áldozatai előtt tisztelgett, nem akármilyen szavakkal. Íme Oprah Winfrey beszéde teljes terjedelmében.

„1964-ben kislányként ültem a linóleumpadlón édesanyám házában, néztem, amint Anne Bancroft a 36. Oscar-gálán átadja a legjobb színésznek járó díjat. Kinyitotta a borítékot, és
mindössze öt szót mondott, amivel történelmet írt: 'a győztes Sidney Poitier'.

A színpadra felsétált a legelegánsabb férfi, akit valaha láttam.

Emlékszem, a nyakkendője fehér volt, a bőre fekete. És emlékszem, hogy még korábban soha nem láttam, hogy egy fekete embert így ünnepeltek volna, mint akkor.

Azóta számtalanszor próbáltam elmagyarázni, hogy egy ehhez hasonló pillanat mit is jelenthet egy kislány számára. Egy kisgyermek számára, aki a szegénység küszöbéről nézi mindezt. De mindössze Sidney-t tudom idézni és azt mondani: Ámen, ámen! Ámen, ámen! 

1982-ben Sidney átvehette a Cecil B. DeMille-díjat, ugyanígy itt a Golden Globe-gálán. És tudom, hogy ebben a pillanatban számtalan kislány nézi, amint az első fekete nővé válok,
aki átveheti ugyanezt a díjat. Ez nemcsak megtiszteltetés, de kiváltság is, hogy egy ilyen estén osztozhatom velük, veletek és mindazokkal a nőkkel és férfiakkal, akik inspiráltak, kihívások elé állítottak, és segítették az utamat idáig. 

Szeretném megköszönni Dennis Swansonnak, aki esélyt adott nekem az A.M. Chicagóban (amerikai tévésorozat – a szerk.), Quincy Jonesnak, aki látott a sorozatban, és azt mondta Steven Spilbergnek: 'Igen, ő Sophie a Bíborszínből'. Gayle-nek, aki a barát kifejezés megtestesítője, és Stedmannek, aki a támaszom volt – csak hogy néhány embert nevezzek meg. 

Szeretném megköszönni a Hollywoodi Külföldi Tudósítók Szövetségének, mert mind tudjuk, milyen ostrom alatt van a sajtó napjainkban. És azt is tudjuk, hogy a munkájukhoz
elengedhetetlen az az odaadás, amivel azon dolgoznak, hogy mindenről feltárják a teljes igazságot. Az igazságot, ami segít minket távol tartani attól, hogy elfordítsuk a fejünket a
korrupciótól és az igazságtalanságtól, a zsarnokoktól, az áldozatoktól, a titkoktól és a hazugságoktól. Szeretném elmondani, soha nem értékeltem még ennyire a sajtót, mint most, a
munkája miatt, amit az utóbbi nehéz időkben nyújtott. 

Az igazság a legnagyobb fegyver, ami mindannyiónknak megadatott. És különösen büszke vagyok minden nőre, akik eléggé erősnek érezték magukat ahhoz, hogy kiálljanak és megosszák a személyes történetüket. Ebben a teremben mind megérdemeljük az ünneplést a történeteink miatt, és ebben az évben mi magunk váltunk a történetekké. De ezek nem szimpla sztorik, amik hatással vannak a szórakoztatóiparra, sokkal inkább olyan történetek, amik felülemelkednek kultúrán, földrajzon, bőrszínen, valláson, politikán vagy munkahelyen.

Szeretném ma este kifejezni a hálámat azoknak a nőknek, akik éveken át csak tűrtek, mert ők olyanok, mint az édesanyám. Akinek gyermekei voltak, akiket etetni kellett, számlái, amiket fizetnie kellett, és álmai, amiket hajszolni kellett.

Ők azok a nők, akiknek a neve sose lesz ismert, ők háztartásbeliek, farmerek, gyári munkások, étteremben dolgozók, professzorok, mérnökök, tudósok, politikusok, üzletasszonyok, atléták az olimpián, katonák a seregben. És ott van még valaki, Recy Taylor. Egy név, akit ismerek, és azt gondolom, nektek is mind ismernetek kéne. 1944-ben egy fiatal édesanyát és feleséget, Recy Taylort a templomból hazafelé tartva hat fegyveres fehér férfi elrabolta, megerőszakolta, majd az út szélén magára hagyta. Megfenyegették, hogy megölik, ha bárkinek is mesél a történtekről, de a története eljutott az NAACP-hez, onnan pedig Rosa Parkshoz. Rosa Parks a fő vezér lett a nő ügyében, és közösen küzdöttek. De az igazságszolgáltatás nem volt opció a Jim Crow-törvények idejében (az afroamerikai polgárjogi mozgalom ideje – a szerk.). A férfiak, akik megpróbálták tönkretenni, soha nem lettek elítélve. Recy Taylor tíz nappal ezelőtt halt meg, néhány nappal a 98. születésnapja előtt.

Ő úgy élt, ahogy mi is mindannyian – egy olyan rendszerben, amit a brutálisan erős férfiak tettek tönkre. Ahol a nőket túl sokáig nem hallották meg, vagy épp nem hittek nekik, ha épp fel mertek szólalni a férfiak hatalma ellen, de az ő idejük lejárt. Az ő idejük lejárt! 

Csak remélni merem, hogy Recy Taylor úgy halt meg, hogy tudta, az ő története és azoknak a nőknek a története, akik éveken át tűrtek és tűrnek, megy tovább. Valahol a szíve mélyén Rosa Parsk is tudta, mit vállal, amikor (a polgárjogi mozgalom idején – a szerk) úgy döntött Montgomeryben, hogy nem száll le a buszról. Csakúgy, ahogy azok a nők is tudják, akik ki merik mondani 'me too', és azok a férfiak is, akik úgy döntenek, figyelnek. 

A karrierem során mindig is próbáltam arra törekedni, hogy beszéljünk a dolgokról. Arról, hogy a férfiak és a nők valójában hogyan viselkednek, arról, hogyan éljük meg a szégyent,
hogyan éljük meg a szeretetet, hogyan mérgelődünk, hogyan bukunk el és hogyan kerekedünk felül. Számtalan olyan emberrel beszélgettem, akik az élet legszörnyűbb dolgain mentek keresztül, de az egyetlen, ami mindegyikőjükben ott volt, az a remény volt. A remény egy fényesebb reggelért – még a legsötétebb éjszakák után is. Szeretném, ha minden lány, aki most néz és figyel, tudná, hogy egy új nap kel fel a horizonton.

Amikor az a nap pirkadni kezd, a rengeteg csodálatos nőnek és férfinak lesz köszönhető – akik közül sok most itt ül a teremben –, akik azért harcolnak, hogy olyan világban éljünk, olyan vezetőkkel, ahol senkinek nem kell többé kimondani: me too (én is – a szerk.)”

Nézzétek meg Oprah teljes beszédét!

Objektum doboz