házasság esküvő lánykérés

Menyasszony lettem, mert mást megkértek – avagy meddig irányíthatjuk mi a saját életünket?

„Munkám során rengeteg emberrel találkozom; igaz általában csak pár percre, de így is nagyon sok történetet hallok, amik elgondolkodtatnak, hogy egy párkapcsolatban vajon lehetünk-e tényleg társak, vagy valaki akarva-akaratlanul is mindig uralkodik.” – kezdi Tiffany, aki a VOUS vendégszerzői posztjára küldte be írását. A következő sorokban Várpaloltai Tiffany cikkét olvashatjátok.

vendégszerző VOUS

Legyél te is a VOUS vendégszerzője!

Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!

A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! ;) Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!

A részletekről mindent megtudhattok ITT.

Úgy látom, a párok nagy részénél megfigyelhető, hogy, amint elmennek valahova, az egyik beszél, a másik a háttérben hallgat, esetleg helyeslőn bólogat (amíg például egy étteremben rendelnek). Ez ugyan nem tűnik nagy dolognak, de vajon lehet-e belőle következtetni arra, hogy általában hogyan funkcionálnak az emberek párként? Azt gondolom, valamennyire igen. Sajnos nagyon kevés olyan párt ismerek, akik tényleg egyenlően vesznek részt a döntésekben, legyen szó olyan apróságról, hogy hol egyenek, vagy olyan nagyobb volumenű dolgokról, mint például legyen-e gyerek, esküvő, satöbbi.

Ez azért is szomorú, mert életünk többi területén általában alá-fölé rendeltségi viszonyban vagyunk másokkal, így jó lenne, ha legalább párkapcsolatainkban megtapasztalhatnánk az egyenlőséget. Nem? És bármilyen nehéz is, de be kell látnunk, hogy nagyon sokszor mi, nők vagyunk azok, akik hol nyíltan, hol burkoltan, de irányítjuk a kapcsolatot – akár a partnerünk akaratával ellentétesen is. Egy nemrégiben látott eset végleg rádöbbentett, hogy

nagyon is létező jelenség a túlzott női irányítás, amely néha már erőltetés szintjéig is elmegy, és ennek legalább akkora nyilvánosságot kellene kapnia, mint a párkapcsolatokban elnyomott nők történeteinek.

Persze felmerül a kérdés, hogy az elnyomott személy vajon miért viseli ezt el, de ezzel már sokat foglalkozott a pszichológia, és a média is, így most koncentráljunk az elnyomóra.

szerelem randi párkapcsolat

Ne akarjatok királynők lenni a párkapcsolatban – A 21. században már más a fontos

Azok a régi, sötét berögződések, amelyek a nőt tiszta és ártatlan királynőként ábrázolják, akit a hős lovag körülrajong és kényeztet, nemcsak életidegenek, de a férfiközpontú társadalom által diktált egyenlőtlenséget és kiszolgáltatottságot is erősítik. Ráadásul ahogyan a hernyóból pillangó lesz, úgy változik idővel a királynő is házisárkánnyá – legyünk tehát inkább hús-vér nők, egyenlő társai a férfinak! A cikk folytatását ITT olvashatjátok. 

Adott egy férfi és egy nő, akik szeretik egymást. Mindkettejüknek megvan a maga múltja, ami alapján szinte teljes biztossággal tudják, hogy a másik az igazi, akivel együtt szeretnének élni életük végéig. Ez eddig egy elég kedves, romantikus történet. Négy hónapnyi együttélés után meg is történik az eljegyzés, az esküvői dátum kitűzve, minden szép és jó, de ez a történet nem róluk szól. Hanem arról, a két másik kapcsolatról, ahol a barátaik a résztvevők és már jóval régebb óta egy párt alkotnak. A párok hölgytagjai ugyanis jobb esetben is óriási vitát csapnak kedvesükkel, hogy

Mi az, hogy a haverod pár hónap után megkéri a barátnője kezét, mi meg már évek óta együtt vagyunk és semmi?”


Az egyik nő végül úgy érezte, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás a kapcsolatában, mert nem sikerült semmilyen változást elérnie, így véget vetett a kapcsolatnak. Szomorú, hogy ha két ember nem illik össze, nem tud együttműködni, vagy teljesen mást szeretnének, de még mindig jobb, ha ez kiderül és megadják egymásnak az esélyt, hogy mással megtalálják az egyensúlyt, a boldogságot.

Forrás:
Unsplash

A másik ismerős pár története viszont még ennél is szomorúbb. Itt a lány ugyanis addig erőltette a dolgot, míg nem sokkal később (meglepő módon karácsonykor), a párja megkérte a kezét. Hát nem őrülten egyedi és romantikus történet? Vagy inkább elkeserítő. Ez a lány leginkább megkérette magát valakivel, aki lehet, még nem is állt készen erre – itt elég egyértelmű, ki irányít kit.

De vajon az irányító személy tényleg boldog? Nem érzi, hogy valójában kudarcot vallott és csak kifacsarta párjából, amit szeretett volna? El tudja hinni, hogy az egész eljegyzés őszinte szerelmen és szabad akaraton alapul?

Én nem tudnám.

Manapság a csapból is az folyik, hogy mi nők erősek vagyunk, irányíthatjuk az életünket, egyenlőek vagyunk, és ezzel teljesen egyet is értek, de nem szabad átesni a ló másik oldalára! Ezt nem úgy kellene értelmezni, hogy „Fecsónak igenis szüksége van arra, hogy megmondjam neki, mit csináljon”, hanem, hogy a saját életét mindenki irányíthassa maga, míg a társunkkal kompromisszumot kötünk, együttműködünk. Ez lenne a párkapcsolatok alapja, csak úgy tűnik, hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni.

Néha igenis le kell mondanunk arról, amit mi magunk a legjobban szeretnénk és egy közös megoldást kell találni. Másként sajnos könnyen úgy járhatunk, mint a lány, aki megkérette a kezét, így beteljesítette saját akaratát, de azt nem tudja, hogy párja közben úgy lázad ellene, ahogy ő még csak nem is sejti. Ezekből a történetekből is látszik, hogy ami kényszer, abban soha nem fogjuk jól érezni magunkat, és ellent fogunk mondani.

Ha ezt belátjuk, akkor oda tudunk figyelni arra, hogy legalább a legfontosabb kapcsolatainkat – beleértve bármilyen számunkra közeli emberrel való kapcsolatot – ne változtassuk csatatérré, és boldogan élhessünk, míg meg nem…