Az igazság az, hogy most kezd összeérni az életünk. Amikor már felnőttünk, saját tapasztalattal, saját álmokkal és célokkal.

Már nincs harc, már nincs Ez az enyém, add vissza, Én voltam itt előbb. Már nem versenyzünk, nem akarjuk, hogy egyformán gondolkozzunk. Mert már megértettük, hogy nincs drágább kincs, amit a szüleinktől kaphattunk, csak mi ketten egymásnak.

Forrás:

Unsplash

Ma már nem olyan, mint volt. És én sem vagyok olyan, hála Istennek. Mert a testvér ugyan megszületik, de igazi egység csak akkor van ha már belenőttünk a testvér szerepbe. Már nem nővére vagyok, ő pedig nem a kishúgom. Ma már nincs köztünk tapasztalati különbség, mert annyira sok mindenben tapasztaltunk mást, hogy nincs alapja az összehasonlításnak.

Igen, a tesóm és én. Nagyon különbözünk. És mégis, a szívünkben a kis aranyfonál sosem szakad el, sosem foszlik szét. Mert a külöbségekből lehet építkezni is, nem csak vitát generálni. Mert ő megtanít olyan dolgokra, amiket nem tudok, cserébe megmutatom a legtutibb trükkjeimet, amiket ő nem tud.

Mi sosem voltunk hasonló érdeklődési körűek, de hasonló értékrendűek igen. Nem volt hasonló az életritmusunk, sem az életcélunk, nem hasonlít a külsőnk, de mind a ketten hasonló könyveket szeretünk. Más tantárgyakat szerettünk, nagyon másokat, de ma van kit felhívnom, ha elakadok számomra idegen témákban.

Azt hiszem sok ilyen páros van. És nagyon fontos, hogy tudjuk, nem kell egyformának lennie két egyforma közegben felnövő embernek. Mert a lényünket a környezet kisebb részben határozza meg (vagy jó lenne, ha kisebb részben határozná meg), mint a személyiségünk.

Ugyanakkor ha az eltéréseket a színességre fókuszálva értékelni tudjuk, egy életre szóló mély kapocs fűzhet a tesónkhoz. Remélem anyaként is így állunk ehhez a kérdéshez majd. Minden gyermekünk egyedi, és ha nem értenek egyet mindig, akkor gyerekkorban veszekedni fognak esetleg, de ez nem kell, hogy átitassa a felnőttkort is. Csak igyekezni kell megtanítani azt, hogy a világ színes, a család pedig még színesebb.