Léteznek könyvek, amelyeket akkor is a letehetetlen jelzővel kell illetni, ha az végtelenül elcsépeltnek tűnik. Carlos Ruiz Zafón műve, A szél árnyéka kifejezetten ilyen. Miért? Ezt már Renner Anita, a Pannon Café blog szerzője árulja el nektek a következő posztban.
Kedves Olvasók! Jártatok-e már valaha az Elfeledett Könyvek Temetőjében? Ha Barcelona utcáin sétáltok és rátaláltok az Arco del Teatron egy hatalmas, fából faragott, az időtől és a nyirkosságtól megfeketedett ódon kapura, amelyen egy ördögfejű kopogtatót láttok, kopogtassatok háromszor és feltárul előttetek eddigi életetek legkülönösebb könyvtára. E mesébe illő, varázslatos helyet Isaac Monfort, a karvalyarcú őr vigyázza, ő nyit ajtót, ha bekopogtattok.
Ide kerülnek azok a könyvek, amelyek a feledés homályába vesznek, amikor megszűnik egy könyvtár vagy bezár egy könyvesbolt,
de azok az emberek, akik ismerik és őrzik e helyet, biztosan tudják, hogy itt továbbélnek az elfeledett írók és történeteik. Ezen a szent helyen minden kötetnek lelke van. Minden egyes könyvben benne lakozik írójának lelke és mindazoké, akik valaha elolvasták, átélték, álmodoztak róla.
Carlos Ruiz Zafón erre a misztikus helyre kalauzol el bennünket A szél árnyéka című regényében. Ahogy az már titokzatos helyeknél lenni szokott, itt is létezik egy beavatási szertartás, mégpedig az, ha valaki először jár itt, örökbe fogadhat egy elfeledett kötetet. A főhős, Daniel Sempere lassan kószál a könyvekkel teli labirintus tekervényeiben, ahol rátalál Julian Carax: A szél árnyéka című könyvére és örökbe fogadja azt.
Daniel életében ettől a pillanattól különös kalandok sora kezdődik, Julian Carax írása elindítja egy olyan úton, amelyre talán e könyv nélkül nem lépett volna rá, mert ” az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször ejti rabul a lelkét”. Miközben a könyv írója után nyomoz, sok különleges emberrel találkozik, akik közül néhány a barátjává válik.
Számomra azért is vált különlegessé ez a könyv, mert… A bejegyzés folytatását ide kattintva olvashatjátok.
Így fogjátok kézen a magányt és utazzatok egyedül – Barcelonába!
Az élet párosan a legszebb, azonban a körülmények időnként úgy hozzák, hogy egyedül is élveznünk kell a helyzetet. Tavaly nekem is így alakult, épp nem volt kivel tervezni a vakációt, és mivel szerettem volna nyaralni, fogtam magam, és elutaztam egyedül Barcelonába.
A cikket ide kattintva olvashatjátok tovább.
