1980-ban találkozunk, mindketten pontosan 20 évesek voltunk.  Ugyanabban az évben és ugyanazon a napon születtünk. Ez a sors keze – gondoltuk, és hát minden bizonnyal az is volt. Találkozásunk után 3 hónappal már az anyakönyvvezető előtt álltunk, ezt akkoriban másképp még nem lehetett: együtt akartunk élni, s ez volt ennek az egyetlen módja. Soha olyan vegytiszta boldogságot nem éreztem még, mint akkoriban. Éjszakánként felébredtem és sírtam a gyönyörűségtől.

Sok mindent átéltünk együtt, sokáig szinte nyomorogtunk kettőnk fizetéséből, aztán szépen lassan kikecmeregtünk a gödörből. Ám ahogy egyre több lett a pénz a szekrényben, később a fiókban, majd a bankban, úgy lettünk valahogy egyre szomorúbbak. Utazásról álmodoztunk fiatalkorunkban, útlevélről, szabadságról, ám amikor eljutottunk végre tíz év után Görögországba, nem éreztük igazán jól magunkat, hiába bizonygattuk az ellenkezőjét tíz napon keresztül egymásnak a tengerparton. Annyira vágytunk rá, hogy végül nem tudtuk élvezni. Unatkoztunk mindketten a semmittevésben, sem a romok vagy a poros, giccses halászfalu nem kötötte le igazán az érdeklődésünket. Nagyon vártunk valamire, amit nem találtunk ott kint meg. Talán máshol kellett volna keresnünk. Ekkor még tíz közös év állt előttünk. Persze nem vallottuk be, de ott és akkor, azon a várva várt utazáson sejtettük meg először, hogy már nincs közünk egymáshoz.

Olvassátok tovább a cikket!