Marad a veszteség, a feldolgozhatatlan. Vagy a nagyon nehezen feldolgozható érzés, amivel csakis a saját módunkon, formában és tempóban tudunk szembenézni. A gyász ugyanis egyike azoknak a folyamatoknak, amelyekbe nem lehet elfogadni a külső nyomást – még akkor sem, ha annak évezredes kultúrája van és nekünk „illene” azokhoz idomulnunk.

Mindenki másképp gyászol, és a legkevésbé sem kevesebb, vagy „illetlenebb” annak az embernek a gyásza, vesztesége és fájdalma, aki nem akarja érzéseit sötét ruhaviseléssel demonstrálni. Az alapján se ítélkezhetünk, ha valaki a „gyászév” letelte előtt új kapcsolatot alakít ki, vagy „szórakozni” kezd. ÉLNI KEZD. Azt, hogy őt történetesen mennyire viselte meg egy szeretett személy halála, az benne milyen sebeket ejtett, azokkal hogyan képes belül vagy „nyilvánosan „ megküzdeni – nem tartozik ránk. Az ítélkezéssel viszont hosszan tartós sérüléseket okozhatunk mi magunk is.

Se ítélkezni, se sürgetni nem ildomos a gyászoló embert. Mert néha ez utóbbi az, amit elkövetünk gyászt viselő embertársunkkal szemben. Amikor mi (akik nem vagyunk közelről érintettek), úgy véljük… itt lenne már az ideje, hogy az a másik letegye a terhet. Elengedje fekete érzéseit. Sokszor nem is rejtjük véka alá véleményünket: „Most meddig akarsz még egyedül maradni?”, „Mozdulj már ki!”. „Ez így nem mehet tovább”, „Ő is azt szeretné, ha már lenne valakid….”

A szeretett személy „pótlására” is gyakran teszünk ajánlatot (és ezzel alábecsüljük a másik fájdalmát.) Ez különösen azokban az esetekben gyakori, amikor úgy véljük a másik gyásza nem annyira legális…. például egy magzat elveszésekor: ugyan, még csak 12 hetes volt…. belecsaptok, jön majd a másik”, esetleg egy nem annyira közeli személy elvesztése esetén- például ha az elhunyt nem rokon volt, csak egy utcabeli fiú vagy gyerekkori barát. Ilyenkor hajlamosak lehetünk a másik gyászát lebecsülni, pedig fogalmunk se lehet arról, hogy benne a veszteség milyen érzéseket kelt. Nem tudhatjuk, mi az, ami tulajdonképpen elveszített, amit sirat.

Hasonló a helyzet, ha a halál nem valamely embertársunkat, hanem egy házi kedvencet ragad el, és annak halála töri össze ismerősünket. Sokan csak vonogatják a vállukat és fogalmuk sincs arról, hogy egy négylábú elvesztése az bizony hasonlóan mély gyászreakciókat okozhat, amellyel meg kell küzdeni. Ilyen esetben se éppen szívmelengető ötlet, ha egy másik kutya, cica, állat megvásárlására ösztönzünk tapintatlanul. Az, akit elvesztettünk, pótolhatatlan. Jöhet majd más, valamikor (néha soha többé), de a veszteség alábecsülése otromba válasz, akkor is, ha „csak” állatról van szó.