Tegnap az anyák napját, ma az anyák nélkül nevelődő gyermekek napját ünnepeljük.
Az anyák ilyenek is, meg olyanok is. Elsődleges kötelék és a legfőbb örömforrás gyermekkorban – később is menedék, szeretetszövetség, vigasz és biztonság, meg sokszor bajaink forrása is. Mert így neveltek vagy úgy neveltek, lehet rájuk mutogatni is, hisz emberek ők is, nem tökéletesek, és a legtöbbször pontosan azt adják tovább és úgy, ahogy kapták. A mintakövetés a legerősebb tanulási forma, amióta csak világ a világ. És persze addig van mutogatás, amíg rá nem ébredünk, öntudatlan gesztusaink és reakcióink PONTOSAN olyanok, mint az övék. Tegnap őket ünnepeltük, az anyákat, akik elvárt szeretetben, vagy anélkül, de felnevelték, fel tudták nevelni az utódokat. Ma azoké a gyerekeké az ünnep, akik anya nélkül nevelkedtek és egész életükben sóvárogtak az anya után- legyen az bármilyen. Legyen az szabálytalan, hirtelen haragú, elnyomó vagy megmondó anya is.
Mert az ilyen gyerekek számára a szeretet utáni sóvárgás a legfontosabb érzelem, a sehova se tartozás élménye a legmeghatározóbb, és még akkor is, ha az anya hiányában is meleg, támogató, szerető család veszi körül, ha az anya hiányzik ugyan, de az édesapa ott van: az anya hiánya csak részben pótolható. Az anyahiány fájdalmas veszteségélmény marad egy életen keresztül, amit feldolgozni csak úgy…. lehetetlen.
Leszel az anyukám? – kérdezte egyszerre vagy egy tucat lány nem is olyan régen a nagydobronyi gyermekotthonban és én annak ellenére se tudok jól válaszolni erre a kérdésre, hogy magam is anya nélkül nőttem fel. Azért a bizonytalanság bennem, mert erre nincs jó válaszom. Ha igent mondok, áltatom őket – nem lehetek az édesanyjuk…., de ha nemet mondok, összetöröm sokat csalódott kis szívüket még én is. Marad a középút, a „teljesen nem lehetek az anyukád, de…” kezdetű mondat és a bűntudat és a felelősség, hogy még ezzel is sokat ígérek, mert nem lehetek ott a mindennapjaikban. És hogy az év nagy részében csak virtuálisan fordulhatnak hozzám örömeikben, bánataikban egyaránt.
Az anyák napja is szóba került legutóbb, amikor Nagydobronyba jártam, mert számomra az anyák napja kínpadra vonás volt gyerekkoromban és a kezembe nyomott virág, amit NEM TUDTAM kinek odaadni, a tüske a szívemben. Máig nem tudom, mit vártak tőlem, máig nem tudom, kinek kellett volna odaadnom a virágot, a papírból vágott szívecskét. Kínomban a legtöbbször az első néni kezébe nyomtam, hogy legalább ne én szorongassam. Én szégyelltem a helyzetet. Az ölelkező anyukák-gyerekek látványától csak nekem szorult el a torkom.
Máskor elbujdostam, belopóztam az iskola mosdójába és ott vártam meg az ünnepély végét. Ha rajtakaptak, azt füllentettem, hogy szédülök, nem érzem jól magam. És a mondat második fele legalább igaz volt.
De hát nem lehetett mindig megúszni ezt, kötelező ünnepély volt az intézményekben, én is fekete cipőt és fehér blúzt húztam, a többiekkel együtt énekeltem az orgonaágat és máig hiszem, azért énekelek hamisan, mert nem szólhatott szívemből soha tisztán az a dallam. A legfőbb odaadás és a legerősebb bizalom dallama.
Az orgonát is csak azóta szeretem, amióta anya lettem, és a gyerekeim nekem lopják szorgalmasan, szívből a májusi bokrok ágairól a virágot.
De vissza Nagydobronyhoz: ott NEM ünneplik, nem kínozzák meg a gyerekszíveket ezzel, nem mondja senki, hogy add oda valakinek. Más ünnepeket ülnek, máshova teszik a fókuszt, emberségesebb, tapintatosabb az ottani nevelés.
Viszont ünnepelhetjük az árvácskákat, az anya nélkül nevelkedő gyerekeket a mai napon. Mert ez egy ilyen nap: róluk szól, nekik nyílik a virág, rájuk figyelünk. Talán ettől az ünneptől megerősödve többször és hosszabb ideig, mint ezelőtt. És nagyobb felelősséggel.
