Még a foga is vacogott a hidegben, de nem adta fel. Behúzódott a buszmegálló fedele alá, bár oda is bevert a hideg eső, de legalább a szél nem tépte annyira.
Nem volt rajta kabát, dacból nem vett, elvégre június van. Meg azért se vett, mert nem volt igazán csinos kabátja, a kopott téli dzsekit meg nem akarta a virágos, turkált kis szoknyája fölé húzni. Inkább didergett, amíg a fiúra várt. Azt ígérte 10-re ott lesz érte, ne szálljon buszra, érte megy. De már 11 volt és a fiú sehol. Már épp sarkon akart fordulni, amikor meglátta a fiú autóját, a forgalom miatt pont lassítani kényszerült, a megálló előtt torpant meg. A lány előtt. Már épp integetni akart, amikor észrevette, hogy a fiú nincs egyedül az autóban. Egy lány ült mellette. Egy gyönyörű lány. A fiú keze a lány combján. Épp nevettek valamin, aztán megcsókolták egymást.
Szíve – lelke megdermedt a csalódástól, a szégyentől. Mit is gondolt ő magáról. Majd pont ő kell a srácnak? A legnépszerűbb fiúnak az iskolában, aki autóval jár év eleje óta, tele van pénzzel, menő cuccokat hord? Akinek a szülei felkapott orvosok, mindenük megvan? Miért is hitte el, hogy a srác nem szórakozásból, hanem valódi érdeklődésből nyomult rá az elmúlt napokban?
Vissza akart húzódni a buszmegálló sarkába, meg ne lássa, hogy elhitte a randira invitálást, de elkésett. Egybe kapcsolódott a tekintetük.
És akkor a lány kihúzta magát, megrázta esőtől sötét, csodás fürtjeit. Kicsi melle csak úgy feszült a vizes póló alatt. Felszegte a fejét és elfordult. Lángolt az arca, de ezt a fiú már nem látta.
Lángolt az arca, de nem a szégyentől, hanem a haragtól.
Az egy forró nap volt. Tüzes leckét tetovált lelkébe az árulás, a szégyen. De túlélte.
