Az érettségi bizonyítványa után kutatott, rég volt a kezében, csak néha kellett, egy - egy új munkahelyhez, meg egy kései egyetemi felvételihez. Amit mégse kezdett el, jött az újabb gyerek.
Ő volt a legjob tanuló az osztályban, és nem csak papíron. Tényleg könnyen fogott az agya, friss volt és fürge észjárású és azon kevesek közé tartozott, akik szinte minden területen jól teljesítettek. Nem volt gond a matek, de szavalni is szeretett és tudott, jól fogalmazott, kente az évszámokat.
Aztán az érettségi előtti évben szerelmes lett, jött egy fiú. Már érettségire készült, amikor kiderült, jön a baba. Még levizsgázott, és mindenki úgy tett, mintha nem látná a matrózblúz alatt feszülő melleit, domborodó hasát.
Ő volt az első, aki férjhez ment, aki családot alapított. Jöttek aztán a gyerekek, egyik a másik után, így aztán az egyetemről szőtt tervei egyre messzebb úsztak az időben, valami megfoghatatlan, homályos vágy maradt csak benne a diploma után, katedra után, a tanítás után.
Sose dolgozott fél évnél hosszabb ideig. Vagy jött egy újabb terhesség, vagy kiderült, hogy a sok gyerek és a munkabeosztás nem kompatibilis egymással. De azért nem tompult el az otthonléttől egy kicsit sem. Sőt. Ahogy teltek az évek, ahogy nőttek a gyerekek, egyre teljesebbnek érezte életét. HIVATALOSAN sose tanult szakmát, nem sikerültek a felsőoktatással kapcsolatos álmai, de azért tanult.
Tanította az élet.
Szakembereket lepipáló módon ápolta például a harmadikat, amikor kiderült róla, hogy a leukémia egy ritka tipusa támadta meg a szervezetét. Akkor mindent elolvasott, amit csak lehetet a betegségről. Kutatómunkát végzett, de olyan alaposat, hogy disszertációt írhatott volna a betegségről, és annak protokoll szerinti de az alternatív gyógymódjáról is. Legyőzték a betegséget közösen. Az orvosok,meg az anya meg a lánya. Hónapokig nem aludt persze. Talpon volt, ott volt, jelen volt. Erős volt. Legyőzhetetlen. Néma, elismerést nem igénylő hős.
Nem lett tanító sosem, de azért megérdemelt volna egy diplomát ahogy átvezényelte két diszlexiás fiát az iskolai éveken. Mert a baj nem jön magában, ha már tanulási zavar, akkor az legye dupla. És természetesen az is katedrát érdemelne, ahogy a súlyosan rövidlátó kislányát segítette egyik óráról a másikra, egyik tantárgyról a másikra, egyik iskolaévről a másikra, míg a kislány végül közepes eredménnyel ugyan, de eljutott az érettségiig. Akkor vette elő jeles bizonyítványát az anya. Nézegette, még meg is szagolta. A szag egy pillanat alatt röpítette vissza a múltba, El se telt az a húsz év. Most is csak egy bakfis, vakítóan fehér matrózblúzban, feszülő mellekkel, mit se sejtve a rá váró vizsgákról.
A szülésekről, a kibújó fogacskák miatti álmatlan éjjelekről, gyerekek betegségeiről, válásról, tanulásról. Elsírt és el nem sírhatott könnyekről. Kisbabákról és kamaszokról. Búcsúzásról és hazatérésről. Gyászról és megújulásról. Veszteségről és újrakezdésről.
Aztán visszadugta a helyére a bizonyítványt. Vett egy nagy levegőt és kivasalta a lánya érettségi blúzát, majd gondosan megcelluxozta annak eltörött szemüvegszárát, megtisztította a lencsét. Lásson jól az a gyerek a másnapi vizsgán. Lásson tisztán. Hozzanak majd bármit is az évek.
