Csattanva ért padlót az iskolatáska az utolsó napon. Még csúszott is egy nagyot a lakkozott fán, befészkelte magát az ágy alatt. Ott szomszédolt a porcicákkal augusztusig.
Én meg bugyira, kistrikóra vetkőztem, nem kellett semmi más, kislány voltam még, de én is úgy vágytam a nyár kínálta szabadságra, mintha felnőtt lennék. Szomorú és kizsigerelt felnőtt.
De csak gyerek voltam, akiről a nyár lehúzta az iskolaköpenyt, legombolta róla a hosszú farmert és a kényelmetlen zárt cipőt is leráncigálta. Ment minden a táska mellé az ágy alatt gyűlő porba. Azt a szobát ritkán érte napfény, a lakás legsötétebb, legeldugottabb szobája volt, kicsit dohos is. De pont ezért jó hűvös. Szerettem ott lenni, hasalni naphosszat az ágy tetején, falni a könyveket, egyiket a másik után. Vagy csak úgy heverészni, leoldani a kötőfékről száguldó fantáziám.
Bár látszólag nem tettem semmi fontosat, az idő a legértékesebb munkát végezte rajtam észrevétlenül: érlelt.
Hirtelen magasabb lettem, fényes lett a hajam, az arcom is megnyúlt, eltüntek a pofikák, amiket addig csipkedtek volna az engem szerető felnőttek, ha lettek volna körülöttem engem szerető felnőttek. De nem voltak. Így magam figyeltem magam.
Feltűnt, hogy addig ugyan soha, de azon a nyáron rákaptam a gyümölcsre.
Ettem mindent, ami édes volt és színes. Az epret, a málnát, a rózsaszín húsú barackot, a nyári cseresznyét és persze a dinnyét. A dinnye édes leve locsolta azt a nyarat. Máig, ha a dinnyére gondolok, az a nyár kúszik vissza a szívembe. Az az érlelő, tűzforró, a dinnye levétől édes csodanyár, amikor kislányból hirtelen lány lettem. A gyermekkor ketrecéből kitörve félig nő, hajadon, szemrevaló fruska.
Azon a nyáron édes lettem én magam is. Szerintem a dinnyétől. meg a naptól, a melegtől és attól az ámulatba ejtő felfedezéstől, hogy szerethető vagyok és szép. Hogy egy pillanat csupán, egyetlen hajszál választ el a felnőtt létezéstől, a magam ura leszek és szabad. Dinnyeárus lány vagy bármi más.
