rope-1469244_1920 (1)

Hol vagy? – A kérdés, amitől egy idő után görcsbe állt a gyomrom

Én szerettem őt, tényleg, de annyira, hogy észre se vettem, ahogy körbefonta az életem mint az esőerdőket a lián. Mozdulni se tudtam. Nem kaptam levegőt.

Eleinte azt hittem puhatolózó kis kérdéseit a féltés diktálja és a vágy, mielőbb lásson. Biztosan remeg, minden randevúért, szereti, ha a közelében vagyok. Rohantam is haza hozzá, amikor csak tudtam, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Lemondtam a barátnőimmel a programokat. SOHA nem értem rá, eltűntem úgy, ahogy azok a nők tűnnek el, akiket beszippant egy-egy új kapcsolat, és akiken régen együtt vigyorogtam a többiekkel…. szegényke…. hát nincs tartása??? Nála nincsenek határok? Észre se vettem, mikor váltam pont olyanná, mikor vesztem el, mikor sikerült annyira gúzsba kötnie ügyesen font manipulációs csomókkal, észre se vettem az érzelmi farkas csapdákat, a hegyesre fent szavakkal kivert vermeket.

woman-2609115_1920
woman-2609115_1920
Forrás:
pixabay

Mert kezdeti puhatolózó kérdései észrevétlenül alakultak át számonkéréssé és vált a hangsúly kérlelőből ingerültté majd még később fenyegetővé, követelőzővé.

Akkor már nem láttam reálisan a történéseket, tehetetlen bábuként benn pörögtem egy olyan kapcsolatban, ami szép lassan elvett belőlem minden értéket, kiszippantotta a belsőmet és csak a külső burok maradt meg.

A barátaim egy része csak széttárta a kezét, nem tett semmit, egy része próbált tükröt tartani, és voltak nagy veszekedések is,  életre szóló szakítások olyan emberekkel, akik gyerekkorom óta álltak mellettem, mert   én sokáig, túl hosszú ideig védtem foggal-körömmel a „szerelmem” és minden segítő szándékú, nagyobb párkapcsolati teret javasló megjegyzést támadásként értékeltem. Vagy egyszerűen a másik szemébe vágtam, hogy biztosan irigyli a boldogságom. Aha…. irigyli.

Aztán megbetegedett az egyik barátnőm, kórházba került, felhívott, szüksége volt rám és nekem akkor már ösztönből az a válasz jött volna a számra… „hogy ne haragudj, nem érek rá…..” de végül, a személyiségem utolsó szikrája szerencsére féket tett a nyelvemre.

Szerintem az a nap volt az a nap, amikor rádöbbentem, mit művelek, mit is művel velem az a kapcsolat, amiben élek. Aznap délután is várt rám a párom, számolta a perceket, és megint úgy nézett rám, olyan vádlón, féltékenyen és gyanakvással telten, mint máskor is, ha késett pár percet a busz, vagy hosszabb volt a sor a boltban a pénztár előtt. Villogott a szeme, a szája, mint a penge. Sziszegett felém. „Hol voltál?” Félve magyarázkodtam, aztán mondtam neki, hogy én most csak hazaugrottam, átöltözöm és megyek is vissza a városba, mert kórházba került Andi és nekem mennem kell.

Akkor nekem ugrott, megtiltotta, MEGTILTOTTA, hogy visszamenjek, mert nincs nekem szükségem barátokra, olyanra meg végképp nincs, aki talán csak teher lesz, akinek segíteni kell. Belemarkolt a karomba, tépte a hajamat, teljesen elvesztette az eszét.

Csak álltam ott és viharként támadt fel bennem a düh, végre meghallottam a szavai mögött lapuló erőszakot is, megéreztem a béklyókat a testemen és évek óta először felemeltem a szavam. Üvöltöttem, földhöz vágtam a kávét, amivel várt (mert ő NAGYON tudott várni ám), és elrohantam otthonról. Aznap este vagy százszor hívott. Nem vettem fel. Akkor üzeneteket küldött. Szidalmazott, fenyegetőzött és könyörgött felváltva, de nekem akkor már kinyílt a szemem. Kikapcsoltam a telefonom.

Bementem a kórházba, együtt sírtunk azzal a lánnyal, akivel először rúzsoztuk ki a szánkat, aki minden ovis szülinapi zsúromon ott volt, aki velem izgult az első randimnál, és velem reszketett, mert nem jött meg időben egy kaland után a menzeszem….. és akivel két éve nem találkoztam, mert sose értem rá…..és aki akkor tényleg nagy bajban volt, műtét várt rá, kezelések.

Aznap este és utána is egy ideig az ő lakásában aludtam, aztán hazamentem még egyszer, de az édesapám kísért el, összepakoltam és elköltöztem. Ennek fél éve már. De a mai napig minden nap ír a „Kedves”, néha megvár a munkahelyem előtt. Zaklat, fenyeget-csalogat.

Rabigába hajtana újra, ha engedném. De soha többé nem engedem. Se neki, se másnak.