Régen, amikor még a tiéd voltam, szép voltál. Az én apró, 4 éves szívem és szemem selyemnek látta bőrödet, de nem a szemem, a szívem számlálgatta csodaszeplőidet a kezeden. Akkor tényleg szép voltál.
A hosszú idő után létrejött találkozás során, ami váratlan ajándék volt TŐLEM NEKED, mert csak én akartam a vendégséget, már nem láttalak szépnek. Nem csak azért, mert akkor már közelebb jártál az ötvenhez, mint a fiatalságodhoz – azért is, mert sokat vártam tőled, de nem kaptam semmit. TŐLED NEKEM nem jött semmi. Csak értetlenkedő pillantások (ki a fene vagyok) meg homályos magyarázkodás, miért idegenek neveltek fel, helyetted.
Akkor haragudtam rád. Azért se láttalak szépnek.
De eltelt harminc év. Ha akarnám, se lehetne többé új találkozó, nem vagy már sehol. Nem bujkálsz, de nem is kereslek. Elmúltál talán.
De itt vagy bennem.
Nézem magam a tükörben. Látok egy embert, aki mindjárt ötven, nem a szemem, a szívem számlálja a szeplőket a kezemen, az unokáim szíve. Engem nem érdekelnek a szeplők, észre se veszem.
De a te szeplőidet számolja továbbra is szívem, a te ráncaid látom, halványuló fényed, ahogy utoljára láttalak. Kócos kis szalma-copfodat, hervadásnak indult bőrödet, szemedet, ami nem ismert fel akkor. Nem ismert fel elsőre. Percek múltán se.
Akkor fájt. Ma már nem, ma már tudom, hogy nem fekete, nem fehér az élet. Többet tudok annál, hogy haragot dédelgessek.
Inkább szép dolgokra figyelek és emlékezem. Tükör a szívem. Látlak téged. Sose dobtál el. Velem voltál minden pillanatban. Minden mosolygásban, minden ölelésben. Minden sikeremben.
Itt vagy most is. Vezeted a kezem, diktálsz. Minden sort, minden szót, minden betűt, ami szeretetről szól, te súgod nekem.
És ez a legszebb ajándék tőled, nekem.
