Hazavágtuk a húsvétot, nem kérdés – ki tehet róla, és mikor történt?

Belül mindig sikítottam a kérdés után: „Szabad-e locsolni?” – Emlékek gyerekkorunk húsvétjairól

Ha húsvét, akkor nyuszi, és csokitojások, boldog keresgélés és finom falatok a konyhában, na és persze a locsolás! A fiúk számára ez az időszak egy megtestesült álom. Kevés erőfeszítésért cserébe egy halom csokival, vagy némi hálapénzzel és egy üres kölnis üvegcsével érkeznek haza. Lefekvéskor pedig nagy mosollyal az arcukon nyugtázhatják a napot. De hogy élik meg ezt a lányok?

Nem tudok minden lány nevében nyilatkozni, ha a locsolkodásról van szó, de bennem mély nyomott hagyott ez a hagyomány…

Habár egyre inkább kihaló félben van a locsolás „kedves” szokása, vidéken, ahol én is éltem, még szeretnek házról házra járni a fiatalok. Ezen a napon szép ruhába kényszerítenek, amit kifejezetten nehezen viseltem, mivel mindig is utáltam a szoknyákat, de végül felvettem, mert hát „csak azért jönnek a fiúk, hogy meglocsoljanak, hogy el ne hervadj!”.

Sosem értettem igazán anyukám szavait, mert csak arra tudtam gondolni, hogy én mindennap megfürdök, felesleges engem locsolgatni, de hát ráhagytam…

A legkülönbözőbb locsolók állítottak be hozzánk az évek során, és mivel három lány is van a családunkban édesanyánkon kívül, ezért minden egyes évben megjelentek az ajtónk előtt a lelkes fiatalok.

Volt, aki kora hajnalban a mi házunknál kezdte pályafutását, így a kiérdemelt tavaszi szünetünkben is fél hétkor kelhettünk.

Ekkor még pizsamában fújták az olcsó kölnit ránk. Minden évben kis csomagokat készítettünk, amit a locsolás után átadtunk a fiúknak, „mert szép verseket tanultak csak a mi kedvünkért”. Hiába mondtam anyukámnak, hogy az én kedvemért aztán nem kell tanulni, vagy hogy ezekért a versekért egy szelet csokit nem adnék, nemhogy egy egész csomagot, mert már akkor megtanultam őket, amikor szavalták. De tisztelet a kivételnek mert minden évben akadt egy fiú, aki a klasszikus négysorosokat kerülve, egy egész balladát tanult be a különleges eseményre, alkalmat adva arra, hogy hosszas perceken át elgondolkodjam arról, bárcsak fiúnak születtem volna…

Nehéz rangsorolni azokat a dolgokat, amelyek a legnyomasztóbbak ezen a napon, de a toplistára biztosan felkerülnek azok az olcsó parfümök, amelyekkel befújtak minket a versek után. Belül mindig sikítottam a kérdés után: Szabad-e locsolni? Egész nap el kellett viselni a gyönyörű szép kis ruhácskát, amit egy óriási illatfelhő lengett körbe, és amikor azt hittem nem lehet már rosszabb, akkor a hajamra locsolták a kölnit. Minden egyes fiú után kérlelve néztem szüleimet, hogy többet ne fogadjunk, de úgy tűnt a bociszemek itt már nem segítenek…

Ahogy teltek az évek a fiúk pedig egyre merészebbek lettek, az olcsó illatszereket felváltották a szifonok, és vizes vödrök. Mi sem lettünk tapasztalatlanabbak, ezért őrséget állítottunk fel, hogy kiszűrjük azokat, akik csak vízzel locsolnak. Mivel húsvétkor senki sem szeret takarítani, ezért legalább ebbe a szüleink is belementek, így csak a szerényebb fiúk léphették át a ház ajtaját. Emlékszem az utolsó locsolásra, amikor szintén víz nélkül érkeztek a lelkes ifjak, és a szavalás után megvendégeltük őket néhány süteményre.

Végül a nővéremtől kértek egy pohár vizet, ami olyan csatához vezetett, hogy az lett az utolsó locsolás a házunkban véget vetve a több éves rémálomnak.

A fiúk sosem fogják megérteni, hogy nekünk miért nem volt kedves emlék ez a hagyomány. Talán, ha ők is üres pénztárcával, csokinyuszik nélkül, és észvesztő pacsuli illattal hajtották volna fejüket álomra azokon a napokon, akkor megértenék, hogy a lányok szemszögéből milyen is a locsolkodás.