A lélek sóvárgó tündérkalácsa

Puszi-szavak. Ölelés. Puha, meleg sóhajok a hajba. Anyaszag és anyakéz. Becéző szavak.

Azt mondják, a gyerek hároméves koráig képes magába szívni azt az érzelmi energiát, amiből aztán majd egész életében gazdálkodik. Amire építhet akkor is, ha darabokra hullik a családja, az élete, ha kerékbe töri a sorsa.

Senkivel se történhetne meg ez, de megtörténik. Velem is megtörtént. Négyéves voltam csak, de még ma is, ha nagy a baj, azzal biztatom magam, hogy a doktrína szerint még többet is kaptam, mint ami elegendő… Anyám jelenlétét évekig, mozdulását hívó szavamra, illatát, gyengéd tekintetét. Ez a tarisznya ma is a vállamon. Ebből osztok. De megkaptam szavait is. Szavakat, amik becéztek, csalogattak, ringattak, altattak. Tündérkalács. Ma is ezzel lakom jól.

Láttam egyszer egy kisfiút. Forgattunk éppen egy kórházban, fontosnak éreztem magam nagyon. Jöttem-mentem, kerestem a riportalanyt, a jó szöget, a fényeket, meg a tárgyakat, amik jók lesznek majd vágóképnek.

Akkor láttam meg a kisbabát. Egyedül feküdt egy szobában. Az összes többi babától távol, egy olyan kerekes – bevásárlókocsi-szerű – kiságyban. Az anyja megszülte, majd néhány óra múlva magára hagyta. Azt mondják, leszökött venni magának egy doboz cigarettát, és többé nem jött vissza. Egyszer szoptatta meg a fiát.

Mert fiú volt. Kék volt a kis takarója, Rómeónak hívták. Legalábbis ez szerepelt a kocsi névtábláján. Szóval biztos, hogy fiú volt. Nem volt szép baba. Túl apró volt még, arca mint egy kis erdei manóé, öreg, ráncos. Egyedül feküdt az árnyékosra sötétített szobában, és felébredt. Nyújtózott egy nagyot, két kis ökle szorosra zárt a feje mellett. A szemét még nem nyitotta ki, fejével balra dőlt, csöpp szája kereste az anyját. De nem volt ott senki. Újra próbálkozott, meg újra meg újra. A csalódástól valami leírhatatlan grimaszba torzult az arca, és felsírt. Torkaszakadtából, keservesen sírt, görcsösen zokogott. Nem ment oda senki. A nővéreknek a többi babával volt dolguk, senki nem felelt arra a kétségbeesett sírásra.

Én az ablaka előtt földbe gyökerezett lábakkal álltam, remegett minden porcikám. A kicsi kinyitotta a szemét, és rám nézett.

Van az úgy, hogy egy borzalmasan tiszta pillanat erejéig belelátunk egy másik lélek sorsába.

Velem akkor történt meg először. Könnyekkel telt fekete szeme szinte lyukat égetett az enyémbe, és tudtam, hogy annak az apró léleknek se most, se később nem fog felelni soha senki úgy a hívó szavára, ahogy azt kívánná, megérdemelné és elvárhatná. Egész életében egyedül lesz. Neve, származása, gyönyörű fekete szeme lesz a lakat a jólét, a gyengéd gesztusok ajtaján. Mert az örökbefogadóknak nem nagyon kell fekete szemű gyerek. Kék szemű árvákra van kereslet.

Sokkal később, amikor a pici belefáradt a zokogásba, akkor ment be hozzá egy nővér, megfogta az éppen elszunnyadó babát, tisztába tette, etette. Mozdulatai precízek voltak, tiszták. Szótlanul, mosolytalanul tette a dolgát. Nekem meg ott, a klórszagú kórházi folyosón csendben megszakadt a szívem.

A magam sorsán nem sírtam soha – de annak a babának odaadtam a könnyeim. És becéző szavakkal kényeztettem halkan. Csillagom. Kis árvám. Gyönyörűségem. Édes kis galambom. Égvirágom. Angyalkám.

Remélem, hallotta.

Szóljatok, ha látjátok, ha felismeritek a gyönyörű szemét valahol. És becézzétek ti is.

Osszatok a tündérkalácsból.