Az én El Caminóm – csizma a csalánban, sült gesztenye, sírás

Még csak bakancsom se volt, csak egy kényelmesnek hitt bőrcsizmám, amiről azt hittem, simán célba érek majd vele. Nem így történt. Hamar lefoszlott az a csizma a lábamról, vele mentek a körmeim is. És már az elején eltévedtem. Így indult az én El Caminóm.

Akkor szaladtam először úgy igazán. Kifelé A KAPCSOLATBÓL, a nehezen megszerzett családból, ahol aztán mégis kiszakadtak a gyökerek. Ez a szaladás még a pipacsos éjjelem előtt volt. Tudtam, hogy nagyon mennem kell, úgy hittem, a milliók által végigjárt zarándokút lecsillapít, megnyugtat, feltölt, felnyitja a szemem, rávilágít könnyelműségemre, kioktat, helyretesz, maradásra bír, megsúgja, mi a jó nekem. Így történt és mégsem. Többet kaptam, de nem azt, amit vártam. 

Kezdem az elején. Az eltévedésnél, mert ugye én mindig mindenhol eltévedek. Most is rossz vonatra szálltam, ami rögvest a célig vitt, osontam vissza lesütött szemmel, mulatva magamon. Ilyen vagyok és kész, nem túl praktikus. Szent Jakab biztos ott helyben, vigyorogva bocsátott meg nekem. Mert az eltévedés is vállalható, szerethető, úgy hiszem. Én vállalom.

De folytatom a történetet annál a bizonyos bakancsnál, ami ugye nem volt. A csizma meg kinyúlt, folyton félreléptem benne. Fájt minden mozdulat. A harmadik nap delénél tartottam csupán, szakadt az eső, vérzett a lábam és egy útkereszteződésnél nem bírtam tovább: lehúztam a csizmákat és behajítottam a hátam mögött burjánzó csalánosba.

Elbőgtem magam, váltócipőm nem volt, a papucsom roskatag és hát sár volt, csúszott az út. Ültem az útszélen, sírtam, sajnáltam és ostoroztam magam, hogy miért nem egy wellnesshétvégére fizettem be, most áztathatnám magam, helyes masszőr gyúrná dögösre a testemet. Helyette vér, sár, eső és könnyek. Szóval akkor úgy hittem, nem volt annyira jó ez a választás, de én döntöttem így, csak nem tudtam, hogyan tovább. 

Nem voltam azért egyedül

Egy barátnőmmel indultam útnak, aki mellettem tán soha nem sétált, hol előttem ficánkolt, hol lemaradt teljesen. Más volt a ritmusa, másért eredt útnak, mást várt a kalandtól. Azért szerettem nagyon (ma is szeretem), és értettem, miért jön-megy, vág át bokrokon, kattintgat, választ más ösvényeket, mint én.

De társam volt mégis, csodás váltócipő lapult a hátizsákjában. A lábamnál két számmal nagyobb, de viselhető lábbeli. 

Meg jöttek aztán a madridi fiúk is, akik megtorpantak mellettem. Leguggoltak, körömolló, kötszer, fertőtlenítő került elő gyorsan. Szavak nélkül látták el sebeim, mosolyogtak és vitték a zsákomat kilométereken át. 

Mehettem hát tovább, ha a haladás nem is volt madárdalos, a lelkem igen. Szaladgáltak, röpültek a gondolataim, elszaladásom gyorsult.

Öleltek a gesztusok

Egyik este, vasárnap volt biztosan, mert egyetlen boltot sem leltünk nyitva, szóval késő este értünk a szállásra. Ennivalónk alig: egy levespor, egy fél zsemle. Akkor jöttek a koreai lányok, akik útközben leleményesen szelídgesztenyét gyűjtöttek. Sütötték vacsorára, dőlt a füst. De jóllaktunk, akinek jutott ivott a levesből is, törtük a zsemlét, amíg lehetett. Jó volt nagyon, értettük egymást szavak nélkül. Öleltek, szerettek a gesztusok. És felfigyeltünk Jézusra is. 
Jézusra, egy osztrák fiúra, aki éjjel csokis kekszet evett titokban. Mi adtunk neki a levesből, a lányok a gesztenyéből, ő meg titokban falta a kekszét. Egyedül feküdt. Sajnáltuk. Mi többen összebújtunk, vihogtunk hajnalig.

Gyümölcsöt nem leltünk sehol. Ez furcsa volt, azt hittem, Spanyolországban csak úgy szakítani kell. De nem így történt. Keveset ettem amúgy az úton. Tisztult a testem, tisztult a lelkem, nőtt a bátorságom, elkezdtek nőni a szárnyaim is. De gyümölcsre vágytam nagyon. Gyümölcsre éheztem, úgy, mint talán még sohasem. Akkor értünk egy erdőbe. Az útszélen kecskelábú asztal dülöngélt. Termoszban kávé és apró kis tálcákon, fólia alatt – darazsak, legyek ne lepjék – málna, eper, narancs lapult. Becsületünkre bízták, fizetünk-e. Fizettem, nyaltam a málna levét az ujjaimról boldogan. 

Kértem, megkaptam. Akkor már kezdtem érteni ezt a zarándokút dolgot. Kezdtem összpontosítani. Elkezdtem bánni a kívánságokkal. 

Persze nehezen szakadtak ki a vágyak. Egy részüket szégyelltem, takargattam magam előtt is, egy részüket dacból fogalmaztam, és felvállaltam azokat is, amelyek szembe mentek mindennel, amiben addig hittem, amit értékként kezeltem, amikhez egészen addig körömszakadtáig (!) ragaszkodtam.

Szaladt a lelkem, amúgy madárdalosan

Akkor láttam meg azt a lányt. Nem voltak lábai. Egy fiú tolta dombról dombra. Át az erdőn, néha sárban, néha gyökereken keresztül. Óvta, vigyázta, emelte, lihegett miatta, feszültek izmai. Pedig nem volt túl erős, inkább inas, és nagyon elszánt. A lányon meg, eltekintve attól, hogy combtól lefelé csak a nadrágszára lebegett, nem volt semmi érdekes. Átlagos arc, átlagos alkat, apró kis mellek. Szürke szem.

Rögtön történetet faragtam köréjük: autóbaleset, a fiú vezetett, a bűntudat tolja árkon-bokron át azt a lányt. Így vezekel. Tévedtem. Autóbaleset volt ugyan, de másik fiú fogta a kormányt. Ők már csak a baleset után ismerkedtek meg. Egymásba szerettek, régi vágya volt a lánynak ez az út, hát a fiú elhozta, tolja, emeli. Néha lehajol hozzá, öleli, az ölébe bújik, simogatja a haját. Szereti.

És akkor már tudtam, miért vagyok ott azon az úton. Mert ezt akarom én is. Fenébe az összes, nyögve megfogalmazott kívánsággal. Egy ilyen szerelmet akarok én is. Egy ilyen fiút, aki ha vak lennék, ha siket, ha nem lennének lábaim, hangom, ha más hibájából, tőből szakadnának is ki ölelésre tárt karjaim, akkor is szeretne, vállalna, vágyna, vigyázna rám. Feltételek nélkül. Tisztán. Őszintén. Szívből. Igazán.

Egyszer azt hittem, megtaláltam. De mégsem. Keresem tovább. Nem adom fel, nem kötök paktumot, nem hazudok, többé nem engedem, hogy más hazudjon nekem. Mindenkinek jár, annak a lánynak, nekem és nektek is a zarándok tisztaságú szerelem.