Én például tolatás közben és akkor, ha a közelembe lopakodik egy földigiliszta. Az első esetben lever a víz és kapkodok, a másodiknál üvegpohár-repesztő hangon sikítok is. A fiaim már óvodásként átlátták a szitut, és ha igazán nagy csibészséget akartak ellenem elkövetni, akkor földigilisztát lengetve támadtak rám. Tudták és tudják, se béka, se hernyó, se vízisikló nem hoz ki a sodromból, de ha horror-giliszta kényszerít menekülésre, akkor gyorsabban futok, mint Jana Pittman, az ausztrálok világbajnok gátfutója, csak nem ugrok akkorákat.
De nem vagyok egyedül a pánikfronton, hiszen más a póktól pánikol, esetleg attól, ha új szomszéd költözik mellé, és az lelkesen barátkozni akar. Megint más az órákig tartó macskanyávogástól kap rohamot, vagy ha sorba kell állnia a postán. A VOUS által összeállított pániklistán magasan vezet a döglött hal szeme, a darázs, a kötélre teregetett lepedő, a gardrób sötétje, az összecsukható kempingszék, a fekete-fehér mozaikpadló (a sötét kocka alatt mérhetetlen mélység lapul), valamint a szárnyas tükör is. Az meg bekap.
Egy barátomat a nyitva hagyott WC-tető kergeti fel a pánik legmagasabb csúcsaira, szerinte ugyanis a csészéből milliószámra másznak ki a baktériumok. És nincs különbség egy közillemhely és az otthoni, fertőtlenítő szagú, csillogó porcelán között: a nyitott szájú ülőke rémületes látvány volt gyerekkorában, és máig nem szabadult a fejbőrzsibbasztó érzéstől.
Ám a legfurcsább az, hogy egy pánikra hajlamos ember jellemzően akkor nem pánikol látványosan, amikor valódi oka lenne rá. Vagy ledermed, és semmilyen reakciót nem produkál, egy jajszó nem hagyja el a száját, vagy ellenkezőleg, robotpilótára kapcsol.
Szóval ha pánikoltok is bármitől, mit is tanácsolhatnánk? Csak semmi pánik!
