Flórababa és a véget nem érő alvási rituálé

Mióta megszülettem – lassan 15 hete –, azt hallom folyamatosan, ahogy anya rágja apa fülét, vigye már el fagyizni egy klassz helyre. Hétvégén apa végre beadta a derekát, bepattantunk az autóba, és irány az egyik menő belvárosi kézműves fagylaltos. Nekem is ínyemre való volt az ötlet (fogam még nincs ugyebár), főleg, hogy kocsikázni is szeretek, néha még el is bóbiskolok útközben. Na, de az alvás nem mindig ilyen egyszerű... Jaj, azt el is felejtettem: mostantól a VOUS-n olvashattok a kalandjaimról, a végén pedig anyu elmondja, ő hogyan látta a dolgokat.

Szerénység nélkül állíthatom nektek, amint beléptünk a fagyizóba, odarohant hozzám mindenki megcsodálni. Imádom, amikor a fejemtől öt centire gügyögnek nekem, semmit nem látok, csak egy nagy orrot. A szemem sarkából azért megpillantottam, hogy anya közben megkapta levendulás-étcsokis fagyiját, amit boldogan nyalogatott, apa tekintete pedig megakadt egy vörös hajú, nagy mellű nénin. Aztán anya elkezdett fotókat készíteni rólam mindenféle szögből.

Valami nyereményjátékról beszélt, de nem értettem, hogy mire ez a nagy felhajtás, mint ahogy azt sem, én miért nem kapok a nyalánkságból. (Csak közvetve, a tejcsiből, de hát az nem ugyanaz.)

Na, ezen nagyon kiborultam. Gondolhatjátok, hogy a büntetés nem maradt el.

A kocsiban gyorsan szundítottam egyet, hogy erőt gyűjtsek, aztán hazaérve egyből kipattant a szemem, és három napig napközben le sem hunytam. Néha megvicceltem anyáékat, és úgy tettem, mintha aludnék, de aztán elkezdtem picit sírdogálni, aztán erélyesebben bömbölni, és máris anya meleg, ölelő karjában találtam magam. Hiába, élni tudni kell! :-)

És most anya jön!

A fagyizás után két nagy tanulságot vontam le.

Az első: cuki babával mindent el lehet adni. :-) A fotós játékot, amire nem titkoltan gyúrtam Flóval, megnyertük. Kaptunk érte ajándék fagyizást. Hurrá, jöhet az újabb adag levendulás csoda, amit imádok!

A második: apa és Flórababa ki sem teheti a lábát itthonról nélkülem, mert a nők pillanatok alatt körbezsongják apát. Pláne, ha még a kutya is velük tart…

Ami pedig Fló alvásigényét illeti, találtam rá egy jó szót: sportos. Lehet, hogy nem hiszitek el, de tényleg képes arra, hogy egész nap nem alszik. (Vannak rá tanúim is.) Bevetünk mi mindent: játszunk, mesélek, versikéket szavalok, ringatom ülve, állva, fejen állva, kendőben, hordozóban, sétálva, de semmi. És esküszöm, hogy kap enni is. :-) Este negyed 9 körül végül eldőlt, mint a postamaci.

Bennünk felcsillant a remény. Hogy egy klasszikussal éljek, láttátok volna apa nézését meg a járását, meg csípőjének a ringását, hogy végre (nem merem leírni, hány hét után) lesz egy kis összebújás. Lábujjhegyen leraktam Flórababát az ágyába. Még el sem értem a fürdőszobaajtóig, hogy letusoljak, apa pedig épphogy kitöltött egy kis vörösbort, amikor Flóra felébredt…
Ránéztem a férjemre, szavak nélkül is megértettük egymást... Ő azért húzóra megitta a két deci vöröset. Én meg ekkor – szokás szerint – a fejéhez vágtam: „A te lányod!” És kezdődött elölről a véget nem érő altatási rituálé.

Flórababa! Anyád üzeni, még az a szerencséd, hogy ilyen szép vagy! :-)