Függetlenség, függetlenedés, függők – Miért jó a más?

A független függésre, a függetlenedő nagyobb szabadságra, a függő az elérhetetlen biztonságra vágyik. Bonyolult, és mégsem az.

Függetlenek

Kezdjük mindjárt a függetlenekkel, nevezzük őket szingliknek, mert a szó trendi, az életmód trendi, a mindennapok kényelmesek. Egy ideig. Mert szingliként sem mindig olyan csillogós, körömcipős, kapucsínóhabos az élet. 

Egyedül van, aki így létezik, és repülnek az évek. Azért jó, meg tényleg kényelmes, bele is lehet szokni ebbe a nagy függetlenségbe. Saját szokásrendszer alakul ki, és pár év alatt ez meg is kövesedhet. Nehéz lesz az alkalmazkodás, sok súrlódással járhat. Amikor jön valaki. Amikor végre jön valaki.

Mert azért az is frankó, hogy a lakás megjegyzések nélkül úszhat a körömlakkszagban, és a csillárról is lóghatnak a bizsuk, a magány érzése nem válogat. Akkor is vállunkra ül, ha az egyedüllétet más minőséggé címkézzük.

Előbb-utóbb kell az a másik, a valaki, aki mellett a legunalmasabb házi mozi is kalanddá változik. Aki miatt nem baj, ha háttérbe húzódnak a kilincsre aggatott selyemsálak, és aki miatt minden reggelre beszáradhat a fogkrém. Kell a borosta, a vita a vécédeszka körül, a reggeli ölelések. Aki miatt érdemes feladni azt a fene nagy függetlenséget.

Függetlenedők

Aztán vannak a függetlenedők, az egy ideje (hosszabb-rövidebb ideje) kapcsolatban élők, akik kicsit azért feszegetnék a határokat. Főleg, ha szűkösnek érzik az otthon falait. Akik úgy érzik, „nem éltek még eleget”. A szabadság vágya színes madárként repül előttük, és repülnének ők is szabadon, vadul.

Hátrahagyva a nyűgöket, a porosodó lakást, az áthorkolt estéket meg a kókadt reggeleket, a besavanyodott tejet a hűtőben. A kifizetésre váró csekkeket, a felszólításokat, a vitákat, széthagyott zoknikat, a fürdőszobapolcon hagyott vattakorongot. Penészt, púdert, pulóvert. A lyukasat, az elnyűttet, a kopottat.

Ami azért kényelmes, de jöhetne már valami más. A fene nagy szabadság. 

Függők

Végül vannak a függők. A szerelem-, társ-, kapcsolatfüggők. Többen vannak, mint gondolnánk. 
Náluk aztán recsegve-ropogva szakad ki a szabadság. Ha kiszakad. Keserű az íze, hiszen ők nem szabadulnának, hiszik, nekik jó a függés. A bárhova tartozás hamis édessége. A csúf szavak is láncot vetnek rájuk. Nem tiltakoznak, maradnak, lesik a másik reakcióit, és hálásak a rájuk villanó tekintetért is.

A félelem lebéklyózza, a magánytól való rettegés, a szeretetnélküliség árnyéka eltapossa őket.

Hazugságban élnek, hogy maradhassanak. Egy évet, egy hónapot, egy napot még. A szájuk már nem, de a szemük ölelésért, az elveszett, a soha meg nem kapott paradicsomért könyörög. Hamis gyöngyökért, gyönyörért, mosolyért, asztal alá szórt morzsákért esdekelnek. Boldogok, hamut ha szórnak rájuk. Csak maradhassanak, csak függhessenek, mert úgy hiszik, így teljesek, nekik ez a biztonság. Függésben élnek. Társuk általában tudja ezt: húzza-ereszti láncaikat, kedve szerint.

Sokáig tarthat ez az állapot, és a legtöbbször nem a társfüggő hozza meg a döntést, hanem az, akinek addig áldozott. Mert elég volt a játékból, mert teher a szűkölő félelem, mert féltékenység sározza napjait. Bár egy ideig izgalmas a játszma, nézni a másik lelki vonaglását, hosszú távon nem érdekes. Fárasztó, fullasztó, félelmetes.

Szóval van a függetlenség, a függetlenedés, meg a függés állapota. Meg a vágy valami más után.