A válasz egy égető kérdésre: ezért csókolózunk csukott szemmel

Miért kopik el a csók, miért válik homlokpuszivá?

Szinte le sem szálltok a másik ajkairól, isszátok zamatát, imádjátok bársonyát. Bőrötök beleborzong a kedves ajkainak érintésébe.

Éjjel-nappal csókkal pecsételitek szerelmetek. A hűségfogadalom is csókkal csattan el. Búcsúzáskor ajkaitok válnak el a legkeservesebben egymástól, még a mozgó vonat ablakából is kihajoltok a „még egyért”, az „ez az utolsóért”. Vagy visszaszaladtok a lift nélküli bérházban az ötödikre, mert kevés volt a reggeli csókmuníció. Nem levegőre, nem időre, nem pénzre, nem elismerésre, nem előléptetésre, nem csatangolásra vágytok. Csakis szerelmetek csókjára.

Mondja meg valaki végre nekem, hogyan lesz a bizsergetően édes, gyönyört hozó szerelemcsókból elkapkodott, hűvös, közönyös homlokpuszi?

Reggeli szusszanás a másik orrhegyére, óvatosan, mert még nem mostatok fogat. Elhúzódás, ha a másik vággyal teli csókkal közeledik felétek, mert még keresi az utat felétek. Aztán miért fordul a fal felé a kedves, amikor a ti nedves ajkaitok csábítaná újra? Hol alszik el a csók? Hol torpan meg, húzódik vissza sértetten, dacosan, megbántva vagy megrémülve szerelmetek csókja?

Ahogy szürkülnek a hétköznapok, úgy szürkül el a csók is? Édességét elnyomja a vasárnapi húsleves zsírja az anyósnál, akit kötelező meglátogatni (egyedül van, édes, vár minket), vagy a sokadszorra rendelt pizza nyúlós sajtja (már megint ez a vacsora?). Elnyomja a penész a fürdőszobában, a gumikesztyűs mosogatás, a kinyúlt melegítő, a széttaposott papucs látványa.

A megszokás. A rutin. A gyereksírás. A fizetésre váró csekkek látványa. A hitelszámlák. A túlóra, amit munkával töltötök. A „túlóra”, amit nem munkával tölt a kedves, vagy ti magatok. És amit megéreztek, megérez a párotok, és elsírja magát, elhal a csók már a szívben. 

Vereséget szenved, elvérzik a csók

Én tényleg nem tudom, mi okozza a csók vesztét, hol romlik meg, mitől lesz poshadt az íze: talán a felsoroltak egyike sem, vagy mindez együtt a hibás. Azt viszont tudom, hogy azokban a kapcsolatokban, ahol nem megy pocsékba a csók, ahol a másik ajka vonzó marad, ott vonzó marad a másik személye is. Vonzó a közös élet. Ott nem fordulnak „túl gyorsan fal felé” a felek, mernek csatázni, amit aztán csókkal zárnak le. Ott az élet nehézségeit nem a csókon verik le a szerelmesek. Nem büntetik egymást hideg csóktalansággal.

Azt sem tudom, a nő vagy a férfi tehet-e többet azért, hogy a csók ne romantikus ostobaságnak tűnjön („ugyan, ki ér rá csókolózni?”), de azt igen, hogy mi nők tekinthetnénk egy életen át tartó gyönyörű kihívásnak párunk csókjának megtartását. 

Talán nem is kell sokat tenni érte, talán csak nyújtani kellene újra azt a csókot. Felébreszteni. Odaadni és kitartani hosszan. Időt áldozni rá. Talán csak óvni kellene puhaságát, édességét. Talán merészebbnek kellene maradni, odaadóbbnak, nyitottabbnak, kitárulkozóbbnak, elfogadóbbnak. Lehet, nem külföldi nyaralásra kellene kuporgatni, plazmatévére, nagyobb kocsira, hanem csókra. Csókidőre. Ami csak a tiétek, és amit senki sem vehet el tőletek. 

Kiszámoltam, egy harmincéves kapcsolatban, ha napi kétszer egy percet csókolóznak a felek, az összesen 36 óra csókolózással töltött időt jelent. Alig másfél nap 30 év alatt. Kevés. Felejthető. Selejtezhető. Cserélhető homlokpuszira.

Pedig a csók az csoda. Édesít, fűszerez, megvigasztal, meglep, kibékít, elcsábít, összetart.

Legyetek hát „csókőrök” ti is. Adjátok, kérjétek, őrizzétek. Velünk együtt. Egy életen át.