"Nem erőltetek semmit" – Interjú Tompos Kátyával

Csütörtök este, egy nyüzsgő belvárosi étteremben várok Kátyára. Ha nem néztem volna az ajtó felé, akkor is megéreztem volna az érkezését. Bár már tíz óra, ő mégis rengeteg energiával, kapkodva siet az asztalunkhoz, és már mesél is, kérdeznem sem kell. Salátát rendel, majd egyet az előttem látott koktélból, közben leveszi a fekete kardigánját és persze mosolyog. Folyamatosan.

– Figyelj csak, szívesen adok interjút, de mostanában semmi újdonság nem történt, lesz témánk?
– Lesz – felelem. – A legutóbbi előadásodról, a Skopjében játszott Szentivánéji álomról kérdeznélek elsősorban.
– Az jó, arról sokat tudok mesélni.

Több alkalommal is játszottál már Shakespeare vígjátékában, a Szentivánéji álomban. Melyek voltak ezek? 

2014-ben két részletben történt a bemutató. Először Gyulán, a Gyulai Játékok keretében játszottunk. A grúz rendező, David Doiashvili eleinte félt, hogyan fogjuk a dinamikus, sőt, a sok esetben akrobatikus mozdulatokat elsajátítani, amelyekkel tele volt tűzdelve a darab, főleg a négy szerelmes jelenetei, amelyekben én is benne voltam. De megnyugodott, amikor látta, hogy minden probléma nélkül, néhány nap alatt betanultuk a szerepeket. A júliusi bemutató nagyon sikeres volt, majd ősszel tíz napig a Nemzeti Színházban is játszottuk ugyanezt az előadást, ám teljesen más fénytechnikákkal és színpadi megjelenítéssel.

A rendezői instrukciók mellett mennyiben magányos feladat egy szerepre való felkészülés? 

Mindenképpen van egyfajta magány benne, de a Szentivánéji álom egy kivételes eset volt, hiszen nem ez volt az első szerepem ebben a darabban. Játszottam már Hermiát egy másik feldolgozásban, és Helénát is Alföldi Róbert rendezésében a Bárka Színházban. Mindig az adott rendezői koncepcióhoz kellett alkalmazkodni, amelyek sok részletben eltértek egymástól. Az Alföldi-féle játékban inkább a lelki folyamatokra, az intimitásra, míg a 2014-es feldolgozásnál a mozdulatokra kellett nagyobb hangsúlyt fektetnem. Rá kellett jönnöm, hogyan tudok egy teljesen más Helénát interpretálni, és ez egyrészt a rendezővel való közös munka eredménye, másrészt viszont egyedüli kihívás a színész számára. 

Mit érzel, amikor először nézel bele a tükörbe a jelmezben, egy másik nő bőrébe bújva? 

Ez is ad egyfajta pluszt a szerep végső megértéséhez.

Mire a jelmezbe bújok, már sok minden összeáll a fejemben. A tükörképből köszön vissza először az a valaki, akinek a nézők látni fognak, el tudom képzelni az ő szemükkel is a darabot.

Ehhez nemcsak színésznőként, hanem emberként, mentálisan is ott kell lenned a pillanatban. Mi van akkor, ha rossz passzban ér az előadás? 

Akkor a rosszból próbálok erőt meríteni és átformálni olyan energiákká, amelyek ösztönzőleg hatnak. A színészkedés valahol egyfajta terápia, megtanít pozitívan gondolkodni. Úgy nem megy, hogy eldöntöd, ma rosszul keltem, úgysem fog sikerülni. Én próbálok úgy gondolkodni, hogy mindig lesz valahogy, de a lehető legjobbat kell kihozni a napokból. Nagyon sok fölösleges energiát is le lehet vezetni ebben a szakmában, nemcsak a rosszakat, hanem a felgyűlt pozitív stresszt is. 

Kitől örökölted ezt a hozzáállásodat az élethez? 

Szerintem senkitől. Most is csak gyakorolom. Elhatározás kérdése, senki nem kényszerített, hogy ezt a szakmát válasszam. Ha már meghoztam ezt a döntést, ki kell hoznom belőle a legjobbat, nemcsak magam, hanem a társaim miatt is, akik adott esetben egy darabba kerülnek velem. Ez nemcsak munka, hanem egy elmélyülés, egy fejlesztési folyamat is. A közönségnek adni kell egy kis pluszt, gerjesztenünk kell az érzelmeket a színpadról, el kell érjük, hogy olyan kérdéseken gondolkodjanak el, amelyekről addig nem. Skopjében mutattuk be néhány hete a Szentivánéji álmot, ahol a nézők szigorúan figyelték a darabot, nem nevettek a vicceken, fegyelmezettek maradtak. Kiderült, az ő kultúrájuk másképp reagál a színházban, szeretik komolyan végignézni, átgondolni az előadásokat. A végén hatalmas ovációval és állótapssal ünnepeltek minket. Hozzátartozott a sikerhez, hogy elénekeltem egy makedón dalt a darabban, amely mind a nézőknek, mind nekem nagy élmény volt. Hálásak az emberek, ha megszólalsz a nyelvükön, ezért is találtuk ki ezt a csavart az előadáshoz. 

A Keresztül Európán című lemezed is a különböző kultúrákra épít. Magyarul, oroszul, franciául és bolgárul is énekeltél fel dalokat. 

Attól függően kerültek a dalok a lemezre, milyen előadásra és hova hívtak énekelni az elmúlt években. Minden dal a szívügyem, sokat foglalkoztam velük. Nagyon sok stílus kavarog a fejemben mind a mai napig, amelyeket jó lenne szépen lassan megvalósítani különböző lemezeken. Számtalan zenei estet lehetne szervezni, akár a népdalokra, akár a klasszikus irányra építve. De minden nem működik egyszerre, a színház és a filmek mellett próbálok azért időt szánni a zenére is, amennyit csak tudok.

Az önmegvalósítás nálad aztán tényleg mindennapos feladat. Képes vagy néha megállni egy pillanatra és mérlegelni a sikert, a megvalósított álmokat? 

Muszáj vállon veregetnem magam, ha valamit befejeztem, legyen az egy lemez vagy egy színházi darab utolsó előadása. Utólag azonban mindig azt érzem, hogy lehetett volna jobb. Hrutka Robi mondta egyszer, akivel a Keresztül Európán cédét csináltam, hogy egy lemezt nem lehet befejezni, csak abbahagyni.

Egészen más kihívás az embernek, ha valamit maga talál ki és épít fel a kezdetektől. Ha te vagy a rendező, nincs kire mutogatni, amikor valami rosszul sül el. Megtudod, mennyit érsz igazán, mennyire tudsz egyedül alkotni, gyorsan el lehet bizonytalanodni egy ilyen folyamatban. Ugyanakkor sokat is lehet tanulni, fejlődni egy ilyen időszakban.

Jelenleg abban a korban vagy, amikor egy nő a magánéletére vonatkozó kérdéseket is egyre többször hallja. Például, hogy mikor szeretnél családot, gyereket. Hogyan tekintesz a jövőre? 

Nem ellenzek semmit, ha valami megérkezik az életembe, akkor annak úgy is kell lennie. Nem erőltetek semmit és nem stresszelek a jövőbeli kérdéseken sem, mert a folyamatos aggodalom kiülne az arcomra és kihatna a hangulatomra is, azt pedig nem akarom. Jelenleg káosz van, sok a színházi és az énekesi munkám is, ugyanakkor rengeteg ötletem van, amelyeket szeretnék idővel megvalósítani. Holnap még egy utolsó próba és én is pihenhetek egy kicsit, amire már nagy szükségem van. Lekopogom, de szeptembertől egy csodálatos évad vár rám, sok izgalmas teendővel. Egyelőre idáig látok, nem tovább.

A végén játsszunk egyet! Hoztam magammal egy papírtátikát – biztos ti is csináltatok ilyet gyerekkorotokban –, a kis fülekre ráírtunk a szerkesztőségben néhány szót. Arra kérlek, hogy először mondj egy számot, majd ahol megállunk, felolvasom a szavakat, neked pedig folytatnod kell.

Amikor felkeltem reggel: nyújtóztam egy nagyot. 

Jöttem, láttam: megettem.