Egyéb kategória

POPPY naplója – Csobbanjunk az emlékek tengerébe!

Egyszer csak ketten lettünk. Egy vasárnap délután érkezett meg Poppy a lakásomba, még aznap mindent megvettünk neki a tesómmal, amiről úgy gondoltam, hogy fontos lehet. Többek között egy menő kiságyat (sosem használta), tálkákat, kiscicasampont (drágább, mint amit valaha használtam a saját hajamra), ételt, speciális tejet, és sorolhatnám. Már este találtam a közelben egy jó állatorvost is, akihez másnapra már be is jelentkeztem. Este megfürdettem Poppyt, megetettem, majd elégedetten tértem nyugovóra.
vous - 2015.07.05.
POPPY naplója – Csobbanjunk az emlékek tengerébe!

Büszke voltam magamra, hogy mindent jól csináltam, mindenre gondoltam. Cica a kiságyban, én épp kapcsoltam le a villanyt, amikor hallom, hogy valami motoszkál. Aztán nyöszörög, majd nyávogni kezd. Lehajoltam érte, felvettem. Mondom, jó, aludj velem, biztos hiányzik az anyukád. Elhelyezkedtünk. Szorosan mellém bújt, alvásra készen. Éreztem a samponillatú kiscica szuszogását, megint elmosolyodtam: jó gazdi vagyok. Ez a jóleső gondolat ringatott lassan, csöndesen álomba, majd hirtelen egy hang kegyetlenül visszarántott a valóságba: Poppy a hajamat rágcsálta. Hm. Visszavittem a helyére, simogatva elaltattam, de mire visszafeküdtem aludni, már hallottam is, hogy küszködik a kiscica azzal, hogy feljusson utánam az ágyra. Egyszerre zabáltam meg és haragudtam rá, közben pedig kezdtem rádöbbenni, hogy az addigi nyugalmas életemnek annyi. Rossz gazdi vagyok.

Reggel korán keltett, hirtelen nem is értettem, mi az, ki az, aztán leesett: ja, van egy macskám, tényleg.

Napfényben megpillantva a frissen mosott Poppyt, még édesebb volt, mint emlékeztem, szóval egész délelőtt játszottunk, labdáztunk, aztán elvittem az orvoshoz. Minden kiscica tündéri, de Poppyt a kis háromszöge miatt jobban megjegyzik az emberek, el is szórakoztattunk mindenkit a váróteremben. Megkapott minden oltást, sőt előre rákérdeztem, mikor számítsak majd az ivartalanításra, és chipeztetni is bejelentkeztem. Meg is dicsért az orvos, hogy nagyon előrelátó vagyok, megint dagadtam a büszkeségtől, hogy mégiscsak ügyesen csinálom én ezt az állattartást. Egészen délutánig, amikor dolgoznom kellett. Nem is gondoltam, hogy ebből baj lehet, úgy voltam vele, hogy Poppy egy kiscica, biztosan sokat alszik.

Hát nem.

Végigmászott a laptopomon, mindent összevissza nyomogatott, sírt, karmolt, hogy nem foglalkozom vele, a kezemet rágta, vagy a karomat, néha csak bánatosan üldögélt a sarokban, és látványosan duzzogott. Ilyen lelki terror mellett képtelenség volt dolgozni, és akkor elöntött a félelem: ez nekem mégsem fog menni. Nem vagyok ügyes, még csak kicsit sem csinálom jól ezt az egészet. Zavart, hogy ott volt velem a lakásban, zavart, hogy kizökkentem a megszokott ritmusból. Kiborultam. Haragudtam magamra, amiért haragudtam egy pici cicára, és magammal cipeltem olyan messziről, és tessék, most meg kivagyok. 

Rájöttem, hogy ezt mégsem akarom, szörnyű volt beismerni…

Hívtam anyukámat. Mondtam, nem tudom vállalni, zavar a macska, idegesít, hogy ott van, próbálják meg mégis ők felnevelni, majd megszokja Mimi cicánk. Anya nagyon bölcsen csak annyit mondott: rendben, hétvégén menjek haza, és vigyem magammal Poppyt.

Elmondhatatlanul megkönnyebbültem, óriási kő esett le a szívemről. Arra gondoltam: nincs baj, még senkinek sem mondtam, hogy lett egy cicám, senki sem tudja meg a bukásom egynapos történetét. Ismét szép lett a világ! Már az sem zavart, hogy nyávog: fél kézzel játszottam vele, fél kézzel dolgoztam. Már nem érdekelt, hogy éjjel mászkált, ugrált, csipogott, hisz a teher, hogy örökké ezt kell hallgatnom, megszűnt. Keddből szerda lett, hirtelen csütörtök, és a jókedv még mindig tartott. Csodásan éreztük magunkat, Poppy és én.

Megtörtént az első forgatás a lakásban (ezt majd jövő héten elmesélem), és minden rendben ment, szuper hangulatban indultam haza Ceglédre Poppyval. Egész hétvégén gyönyörködve néztem, ahogy esetlenül próbál játszani a nagy macskával, ahogy rohangál fel-alá, meg azt, ahogy a kis dagi pocija szuszog alvás közben.

Vasárnap délután elköszöntem anyuéktól, bepakoltam a sok finomságot, amit kaptam, puszi-puszi, indultam haza, jókedvűen énekelgetve a kocsiban… Mellettem Poppyval, akit teljesen elfelejtettem otthon hagyni. Azzal a pillanattal, hogy lekerült rólam a felelősség terhe, és elkezdtem felhőtlenül élvezni a helyzetet, észrevétlenül olyan kötelék épült ki közöttünk, amit többé nem lehetett szétválasztani. Anya sem hozta szóba hétvégén a dolgot, én pedig időközben teljesen elfelejtettem, miért is mentem haza.

Minden negatív dolog törlődött, ismét jó gazdi lettem. Mikor vasárnap hazaértünk, egy héttel az igazi beköltözés után, ránéztem Poppyra, és arra gondoltam:

hát akkor Isten hozott itthon, most már tényleg…

Ajánlott cikkek