Ha még nem láttátok, ne is olvassatok tovább! Előbb nézzétek meg:
Ma reggel le tudtam volna fülelni Poppyt, ha éppen rosszban sántikált volna, mert kicsit szétszórt voltam, és kétszer is vissza kellett térnem a lakásba, mire végül tényleg elindultam. Egyszer a szemüvegemet hagytam fent, aztán meg a telefonomat, amit letettem az asztalra, amíg a szemüveget kerestem. Egy szó, mint száz: már nem számított rám (kétszer meg pláne nem), és láthattam, hogy épp mit csinál, amikor rányitottam az ajtót.
Először a csapban üldögélt és a vízcseppekkel játszott, aztán meg az asztalon feküdt. Semmi különös.
Ezt akkor is csinálja, ha itthon vagyok. Szóval, ha elmegyek, nem nyomja be az X-Boxot vagy néz romantikus filmeket, sokkal inkább alszik és eszik. Szerintem.
Amikor kicsi volt, féltem sokáig egyedül hagyni a lakásban. Minden miatt izgultam: beleesik a vécékagylóba, véletlenül beindítja a tappancsával az indukciós főzőlapot, és megégeti magát, kiesik az ablakon, satöbbi. Ezért mindent zártam, csuktam, lesúlyoztam, gyerekzáraztam, kisebb tortúra volt elindulni itthonról. Aztán megszólalt a jó öreg lelkiismeret-furdalás, hogy szegény kiscica egyedül van a lakásban, siessek már haza. Így kisebb korában tényleg maximum csak pár órára voltam távol tőle.Most, hogy nagyobb, már el tudok menni dolgozni reggel nyugodtan, és semmi gond, ha 17.00 után érek haza.
Ha viszont ennél több időt vagyok távol, azt már megbosszulja: nem hagy aludni éjszaka.
Emlékszem, amíg rendszeresen jártunk futni keddenként a Jónőkkel, akkor este 9 körül ért véget a napom. Na, azért minden héten jól megkaptam a magamét Poppytól: egész éjjel vadászott, ugrált, labdázott, zizgett, lévén, jól kipihente magát napközben. Köszi.
Ezért gondoltam már rá többször is, hogy kéne Poppy mellé egy másik cica is, így napközben játszanának, éjjel aludnának (miért érzem, hogy rosszul gondolom?). Aztán mindig elvetem a dolgot. Olyan sorsszerű a mi történetünk Poppyval, megvárom, amíg az élet maga rendezi úgy, hogy ismét rátaláljak egy szegény állatkára, akinek szüksége van rám.
No de egyelőre csak Poppy van nekem, én meg neki. Említettem már, hogy mostanában lett egyéves? Pontos dátumot nyilván nem tudni, de az állatorvos azt mondta, hogy valamikor szeptember elején születhetett. A kiskönyvébe viszont azt írtuk, hogy szeptember 25. Ekkor van az én szülinapom is, így idén együtt ünnepelünk. Ő egyet, én meg… egy kicsivel többet. 🙂 Van még tehát pár napom, hogy kitaláljam, mivel lepem meg. Talán egy kisállatfigyelő kamerával?
Hasznos lett volna, amikor arra jöttem haza, hogy leszaggatta a függönyt. Olyan angyali képpel tudott rám nézni, hogy elhittem, nem ő volt. Ahogy azt a bizonyos nagy virágföld incidenst is csak azért úszta meg, mert nem volt terhelő bizonyítékom, hogy ő kaparta ki a szoba közepére. Kell az a kamera.
Addig is bekapcsolva hagyom a gépemen a Skype-ot, aztán lássuk! Ki tudja, a végén még kiderül, hogy vendégeket fogad, és azok rosszalkodnak. Mert más magyarázatot én egyszerűen nem is tudok találni a lakásban tapasztalható sorozatos csínytevésekre.
The Secret Life of Poppy.
