Én viszont egyetlenegy dologban voltam biztos, amióta az eszemet tudom: ha nagy leszek, anyuka szeretnék lenni. Amikor pedig 17 évesen először jártam nőgyógyásznál az anyukámmal, az orvos (akinél egyébként én is születtem) kijelentette, el van záródva mindkét petefészkem, nem tudok teherbe esni. De nem olyan nagy gond ez, lombikbébim még mindig lehet.

Aztán sok év után megismertem a férjemet, aki az összeköltözés után viszonylag hamar győzködni kezdett, hogy vállaljunk gyereket. Mondtam, hogy sajnos az nem lesz ilyen egyszerű. Az anyukám előszedte a régi leleteimet, majd felkerestem egy nőgyógyászt, aki a papírok láttán semmi jóval nem kecsegtetett. Majd következett egy ultrahangos vizsgálat és a döbbenet, hogy nincs itt semmiféle elzáródás, viszont ha valaki rám néz, menten teherbe fogok esni.

A következő hónapban újra az orvosnál ültem. Előtte viszont már még többen sírtunk, mert amikor a férjem felhívta a szüleit, hogy valamit akar mondani, ugorjanak be hozzánk munka után, egyből tudták, mi van. Kisbabánk lesz!

Vekerdy Tamás gyermekpszichológus a Nevelésünk titkai című könyvében azt írta: “a gyerekek kiszívják a vérünket. Lerágják a húsunkat. Kinyiffanunk”. Igaza van. Nagyon igaza van. Mint ahogy abban is, hogy ennek ellenére “mégis egy csomó öröm és nagyszerűség van benne, és az ember úgy gondolja, hogy ez a legjobb dolog, ami valaha történhetett vele”.

Jó néhány éve jut időm (néha-néha) magamra is, mert igaza volt annak az idősebb barátnőmnek, aki türelemre intett, hogy észre sem veszem, és máris visszakapom az életem. Persze ez nem igaz, nem azt kaptam vissza. Nem csinálhatok azt, amit én akarok, nem én vagyok a legfontosabb saját magamnak, hanem ők, a kis vérszívók. Akiknek mindig van valami baja, mindig éhesek, mindig vinni kell őket valahová, akikkel minden sokkal, de sokkal bonyolultabb és fárasztóbb. De akiket olyan jó keltegetni, akkor is, ha legszívesebben én is aludnék még, akikkel olyan jó kacagni, akiket olyan jó szagolgatni, rájuk gondolni, ha nincsenek mellettem, szeretni őket, aggódni értük, mert velük minden sokkal, de sokkal szebb.

Forrás:

iStock

De néha önző módon élvezem azt is, ha nagy ritkán a nagyszülőknél vannak, és ezt gonosz módon még el is mondom nekik. Főleg, hogy a 9 külföldön töltött évünk miatt ez tényleg igen ritka esemény volt. Mert ők is tudják, hogy akkor apával csavargunk, bulizunk és délig ki se kelünk az ágyból, mert senki nem kér reggelit, ebédet. És sokkal jobban örülünk ezeknek a hétvégéknek, mintha mindig ilyen lenne.

Mert akkor arról álmodoznánk, hogy bárcsak valaki itt szuszogna mellettünk, akiért érdemes kikelni az ágyból, az, aki rendszert visz az életünkbe, aki miatt sohasem érezzük azt, hogy egy helyben toporgunk, aki miatt rohan az idő, hiszen még csak most született, de máris iskolába jár. És aki minden nap elmondja, hogy nagyon szeret. Olyankor is, ha nyűgösek vagy idegesek vagyunk, ha hibázunk, ha elfelejtünk. És aki akkor is azt mondja, hogy milyen szép vagy, anya, amikor reggel pizsamában meglát, és akkor is, amikor szépen felöltözünk, de még akkor is, amikor betegek vagyunk vagy sírunk.

Aki miatt reggeltől estig pillangók röpködnek a hasunkban. Mert ez egy soha nem múló szerelem. Arról pedig tudjuk, hogy lehet ugyan élni nélküle, de felesleges.