„Zeneosztályos voltam, pedig nem hallok. Ott volt hely”

„Zeneosztályos voltam, pedig nem hallok. Ott volt hely”

Néha, mikor elgondolkozom az életemen, azt képzelem, hogy egy színpadon állok, és nagy, fényes kört vet rám a reflektor fénye. Várják, hogy valami vicceset mondjak, de csak egy mondat jut eszembe: „Képzeljétek, zeneosztályos voltam, pedig nem hallok.” A közönség pedig nem érti, néhol zavarodott nevetés hallatszik.

Pedig tényleg, egészen ötödik osztálytól kilencedikig zene tagozatos voltam, ami azt jelenti, hogy heti 4-5 zeneórám volt. Az egyiken énekeltünk, a másikon zeneszerzők életét tanultuk, meg a szolmizálást. Hogy mit kerestem ott? Ott volt hely. És ott voltak a legkevesebben, amitől meg azt remélték, könnyebb lesz beilleszkednem.

Forrás:
iStock

Emlékszem, ott vártam a leginkább a dolgozatok kiosztását, tényleg fogalmam sem volt, hogy hányasok lesznek, és néha értetlenül néztem a macskakaparásomat a piros jeggyel. Másolásból állt az egész életem felső tagozaton, a magyart és a többi órát értettem, de a zene néha kínai volt.

A kottában nem találtam semmi logikát, és akkor is meg voltam lőve, mikor hallgatás után kellett felismerni, hogy melyik zeneszerző művéről van szó. Talán akkor voltam először igazán dühös is, hogy mit nyúznak engem olyanokkal, amik sehogy sem mennek! Nem mehetnek!

Kiderült, egész jól playbeckelek

A karácsonyi szezont viszont imádtam. A karácsonyi dalok szövegeit felírták a táblára, azokkal a szép cikornyás betűkkel, mi meg lemásoltuk. Egy egész mappám tele volt karácsonyi dalokkal. A tanárnő zongorával kísért minket, mi pedig énekeltünk egész órán.

A zongora hangját imádtam, és az elején csak figyeltem, de az osztálytársaim elkezdtek piszkálni, hogy tátogjak. Hát tátogtam. Felfedeztem, hogy ha a szöveget próbálom hang nélkül mondani, és a sebességet igazítom a többiek szájmozgásához, egész jól playbeckelek. És onnantól kezdve alig vártam ezeket az énekórákat, mert kicsit úgy éreztem, mintha oda tartoznék, tudnék énekelni, és mintha hallanék.

Forrás:
iStock

Később megpróbálkoztam az énekléssel. A barátnőim a Gaudeamus igiturt próbálták megtanítani, miközben tornaórán a bakon lógattuk a lábunkat. Az első sor úgy fél óra után viszonylag jól ment. A kezükkel jelezték, mikor vigyem fel és le a hangom. Ma már úgy gondolom, ha akarnék, meg tudnék tanulni énekelni egy egyszerűbb dalt. Majd egyszer, valamilyen különleges alkalomra megteszem.

Egy másik zenetanárom meg akart énekeltetni. Énekelj – kérte –, és fölém tornyosult, én meg komolyan azt hittem, hogy ez valami vicc. Eltartott egy ideig, míg nézegettük egymást, aztán határozottan, halkan mondtam, hogy nem.

„Sajnálom, hogy kimaradsz ebből az élményből – rázta a fejét –, mert ez egy csodálatos világ.”

Rezzenéstelen, eltökélt arccal mondta, amilyennel azok, akik biztosak a dolgukban, mert már szakemberek a maguk területén. Egyetértettem azzal, hogy ez egy külön univerzum, amiben utazni fantasztikus dolog, de majdnem szájtátva olvastam le a szájáról ezeket a szavakat, mert én meg azt gondoltam, hogy az én világom is csodálatos. És sajnáltam, hogy ő ezt sosem értheti meg, sosem képzelheti el, hogy milyen, egyébként is, mára már megtaláltam a saját zenémet, köszönöm.

Szóval, zeneosztályosnak lenni nem volt rossz, még ha nagyon kellett is vigyáznom, hogy a közepesnél jobb legyek, nehogy az legyen az egyetlen hármasom a matek mellett. Mert a zeneosztálynak köszönhetem valahol azt is, hogy elkezdtem barangolni a hangok világában, és hogy esténként a magnó mellett aludtam, tekergetve a rádióállomásokat, hogy valami dallam is belemásszon a fülembe. Olykor nagyon megtetszett egy hangfoszlány, és addig váltogattam az adásokat, míg újra rá nem találtam. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ezeket úgy hívják, hogy sláger, és többnyire elaludtam mellettük, majd anyu vagy apu kapcsolta ki, és szedte ki a fülemből a fülest.

Én meg álmomban rám dőlő kottahegyek elől futottam.