Egyéb kategória

„Az előadást ugyanis feliratozták. Hogy mit?” – Életünkben először jártunk az Operában

A filmeken az operajelenetekben a nők mindig a leggyönyörűbb ruháikban pompáznak, a férfiak udvariasak, a hangulat emelkedett, a főgonosz pedig mindig a legdrámaibb pillanatban lövi le áldozatát, elfedve a lövés zaját a katartikus zenével. Ezek ugrottak be rögtön, amikor életemben először elmentem egy operába: izgalmas és elegáns.
vous - 2015.11.07.
„Az előadást ugyanis feliratozták. Hogy mit?” – Életünkben először jártunk az Operában

Már két nappal az előadás előtt operalázban égtem, készültem a nagy napra, amikor végre kiszakadhatok a szürke hétköznapok malomkerekéből, és igazi nagypolgári „dámaként” vonulhatok a budapesti Operaház impozáns termeiben.

Indulás előtt tipikus nőként legalább nyolcszor öltöztem át, félredobva az egy évben csak egyszer „használatos” szuperelegáns ruhákat, mondván, az azért mégiscsak sok, majd megállapítva, hogy nincs egy göncöm sem az Operába. Végül egy visszafogott szettet választottam, aminek imádott rókaprém bundámmal kölcsönöztem egy kis eleganciát. Mint később megállapítottam, talán még ez is túlzás volt.

„Az előadást ugyanis feliratozták. Hogy mit? Egy operát?”

A Werther című háromfelvonásos lírai drámára volt jegyünk, amiről azonkívül, hogy francia nyelvű, nem tudtam semmit. Úgy gondoltam, nem is kutakodok utána a világhálón, hagyom majd, hogy az előadáson ismerjem meg a szereplőket és a cselekményt.

Kíváncsi voltam, francianyelv-tudás nélkül mennyit értek majd a darabból, tudom-e követni a történet menetét, és mennyi információt kapunk róla a szokásos kis füzetkében. Meglepetésünkre azonban semmilyen leírást nem kaptunk a darabról, ennek okára pedig hamar fény derült.

Az előadást ugyanis feliratozták. Hogy mit? Egy operát? – kérdeztük egymást Fannyval, a grafikusunkkal, majd elkezdődött a darab.

Fanny megrajzolta, miben menjetek az Operába

Majdnem alvás lett a vége

Forrás:
Cséfalvay Fanny

Az első felvonás szereplőbemutatásai alatt sikerült olyannyira kikapcsolnom, hogy megállapítottam, bármikor álomba tudna ringatni egy opera. No nem azért, mert unalmas, hanem mert relaxációként hatott rám a zene és az ének bájos összhangja. Egyetlen furcsasággal kellett csak megküzdenem, mégpedig azzal, hogy az olyan egyszerű párbeszédek, mint a „Mi újság? Semmi.” kombinációját is áriázva énekelték a szereplők, amit operettkedvelőként túlzott magasztosságnak tartottam.

Végre felpörögtek az események!

A szünetben Fannyval fedeztük fel az Operaház szépségeit, fotózkodtunk, nézelődtünk, boroztunk, sütiztünk, mintha egy patinás kávéházban járnánk. Már csak ezért megérte eljönni. A második felvonásnál elhatároztam, hogy nem fogom olvasni a feliratot, csak a zenére koncentrálok. Kíváncsi voltam, az előzmények fényében fogom-e érteni a történéseket a színpadon.

Meg kellett állapítanom, hiába az énekesek kiváló színészi játéka, néhány apró, de annál fontosabb részletet képtelenség csak gesztusokkal, mimikával és énekkel visszaadni, így maradtam a puskázásnál.

Főleg, hogy a második felvonásban már felpörögtek azért az események, az előző, ringató ritmust felváltotta a drámai hangulat kibontakozása: a szerelmesek elszakadnak egymástól kötelességük miatt, főhősnőnk más felesége lesz egy korábban tett fogadalma miatt, amitől főhősünk irtóra szenved, és száműzetésbe vonul.

Még ismerkedni is lehetett – volna

Szünet. Itt már több időnk volt a szemlélődésre, és megállapítottam, hogy a nézők között alig-alig lehet felfedezni fiatalokat, rengeteg az idősebb operaimádó. Ha viszont felfedeztünk néhány fiatalabb nézőt, akkor azok biztos, hogy külföldiek voltak. Külföldiek, akik vagy hátizsákos (!), bakancsos (!!!) turisták, akik mellett először éreztem, hogy túlöltöztem az alkalmat, vagy a környék legmenőbb éttermei után érdeklő fiatalemberek.

Mert igen, egy opera alatt is lehet ismerkedni, állapítottuk meg Fannyval, miután udvariasan visszautasítottuk a két külföldi úriember vacsorainvitálását.

Időutazás a szürke hétköznapokban

Az utolsó két felvonás alatt egy percig nem éreztem, hogy elszenderedni volna kedvem, a dráma, a szenvedés, a szerelem, a hűtlenség, a vér, az önfeláldozás pillanatai mind-mind olyan erővel hatottak rám, amire nem is számítottam. Az énekesek brillíroztak, a zenekar elemi erővel játszott, a közönség soraiból bekiabált „bravó, bravó!”-k hallatán pedig szinte Olaszországban éreztem magam. A katarzis pillanatában eldördülő lövés nélkül is hatott rám a darab, ahogy az a csütörtöki háromórás időutazás is, amit az Operaházban tettem.

Mindeninek ajánlom, aki szeretne kicsit kiszakadni a rohanó világunkból, aki szeretne egy kis romantikát csempészni a hétköznapokba, aki szeretne magába szívni egy kis kultúrát, és aki szeretné néhány órára különlegesnek érezni magát, még ha túlöltözve is! Mert ennyi mindenkinek jár!

Ajánlott cikkek