Szőke vagyok, de ugye nem reménytelen?

Szőke vagyok, de ugye nem reménytelen?

Szőke vagyok, mindig is szőke voltam hajszín tekintetében és azt hiszem, tudok azonosulni azzal a bizonyos mögöttes gondolattal is. Szőke vagyok. Na és? Ez az egyetlen előítélet, ami nem veri ki szélsőséges módon a biztosítékot a lelkemben.

Milyen a szőke nő? Egy kicsit kétbalkezes, egy kicsit ügyetlen (ha egy golyó van egy üres szobában meg ő, azt is elrontja), és a viccek szerint kicsit buta is. Ez utóbbit nem venném magamra, de tény, hogy gyakran nézek hatalmas szemekkel és ártatlanul a világra. Mert újra eltévedtem, elrontottam, kiborítottam, felbőszítettem. Van érzékem hozzá.

Ez a cikk elsősorban a saját tapasztalataimról szól, saját szőkeségemről, saját libaságomról. Akinek nem "tolla", ne vegye magára.

Minden rést, hasadékot és kiszögellést megtalálok és beleütközöm, vagy felbukok benne. Kék-zöld foltok árulkodnak ügyetlenségemről. A lányom (aki azért nem annyira szőke, mint én) csak „szőkecsapdának” nevezi a járdán található buktatókat, és biztos benne, ha egy tíz kilométeres betonjárdán egyetlen hasadék, repedés van csupán, az én lábam biztosan megtalálja.

Szerinte én vagyok az alacsony, szőke nő, felemás cipőben.

Igen, felemásban, mert van, akivel soha, velem többször is megtörtént már, hogy siettemben letörött a cipőm sarka. Egy ideig bosszankodtam magamon, aztán próbáltam elkerülni a veszélyes helyzeteket, ma már van egyféle nyugodt beletörődés bennem. Igen, ismerem magam, ez vagyok én. Néha kétbalkezes, néha meggondolatlan, és akarom vagy sem, folyton bajba kerülök, vagy legalábbis kínos helyzetekbe. Ma már nem magyarázkodom. Felállok, leporolom magam és megyek tovább. A következő gödörig.

Forrás:
SplitShire

Mindenki engem néz

Mesélek, hogy érthetőbb legyen a helyzet, csak nem igazán tudom, hol kezdjem, mert amióta csak az eszem tudom, megy a küzdelem.

Kezdem egy ebéddel, a közeli étteremben, ahova mostanában járok, és persze velem együtt az összes kollégám, meg a környék legjobb pasijai is járnak.

Van, amikor simán megúszom az ebédet, de előfordul, hogy nem. Olyankor MINDENKI ENGEM NÉZ. Mert a levessel teli tányér félrecsúszik a tálcán, az egyensúlyát vesztett tálca meg felborul. Az evőeszköz beleakad a kabátom gomblyukába vagy a táskám pántjába. Persze, hogy csörömpölve esik a földre.

Vagy beleakad a táskám pántja a szék háttámlájába, ezért a szék felborul. Megcsúszik a kés hússzeletelés közben, ugrik egy nagyot, ezért a tányéromon lévő összes rizs, szósszal együtt az ölembe borul. Kiborul a vizespohárban lévő víz, és boldog vagyok, ha nem más nadrágjára csorog, hanem az enyémre. Nem találom a bankkártyámat fizetéskor, kilométeres sor torlódik mögöttem.

MINDENKI ENGEM NÉZ. Ahh, a szőke nő, csak innen a szomszédból.

Gondolkodás nélkül, kapásból

Egyszer robbantottam is. Nem, nem akartam robbantani. Véletlen volt és kész szerencse, hogy gombos szoknyában voltam, mert a robbanás szele, ereje csak a szoknyát tépte le rólam.

Sütit sütöttem, na, így történt. A gáz elaludt a sütőben én meg anélkül, hogy végiggondoltam volna, mit teszek, gyufát lobbantottam. Megúsztam, a lényeg, hogy tényleg csak a szoknyám bánta, meg a szempillám.

Forrás:
Flickr / withbeautiful

Tüzet lobbantottam máskor is, de akkor éppen a sátánizmusról írtam cikket és közben kacsát sütöttem. Innen tudom, hogy az ördög nem szereti a sült kacsát. Meg hogy az égő műanyagtálcát nem lehet konyharuhával eloltani.

Parkolni se tudok, de ezt írtam már máskor is, világbajnok vagyok a mindenkori bejárattól való legmesszebb parkolásban. A ferde parkolásban. A duplasávos parkolásban. Az elakadt parkolásban (se ki, se be). A most mi a francot csináljak, merre tekerjem a kormányt parkolásban.

Máskor rosszkor, a nem megfelelő embernek szólok be.

Egy alkalommal, még kicsik voltak a fiaim, túrára indultak. Előtte gyorsan berohantam velük a közeli élelmiszerboltba, zsemle, sajt, víz legyen a hátizsákban. A pénztárhoz vezető sorban, mögém, a srácok barátai álltak. Vagy legalábbis én úgy hittem.

Félig hátrafordulva láttam ám, hogy a haverok kosarában kilós kenyér, üveges lekvár van. Nem gondolkodtam akkor se, csak kicsúszott a számon: „Normális vagy? Kilós kenyeret, lekvárt veszel?” A csend miatt néztem fel és persze akkor láttam meg, hogy nem a fiúk barátai, hanem egy idegen férfi került valahogy közénk, aki szegény zavartan magyarázkodott, hogy bocs, bocs, ezt kérte a feleségem.

Sültbolondnak nézett mindenki. Meg SZŐKÉNEK.

Hangot is adtak ennek a véleménynek. Évekig ezt mesélték, ma is mesélik a haverok, akik ma már felnőtt férfiak és van egy sanda gyanúm, hogy amikor lelkesen rám vigyorognak valahol az utcán, ez a sztori ugrik be elsőre rólam. Nem a talicskaszám gyártott palacsinta, a lekvárospiskóta-hegyek, a forró kakaó őszi házibajnokságok után, hanem a szőkeségem. A kétbalkezem, a beszólásaim. Látványos eséseim, a dudorok a homlokomon.

Nyugtasson meg valaki, hogy tévedek. Szőke vagyok, de ugye nem reménytelen?