A mai napunk témáját – Szépséges örökség – egy regény címéből kölcsönöztük, melynek szerzője, Penny Vincenzi egy újságíróból lett írónő. Pont mint Fejős Éva, akinek könyvei folyamatosan a bestsellerlisták élén állnak.
Hogyan lettel újságíróból regényíró?
Valójában mindig regényt írtam (gimnazista koromtól kezdve), sőt tizennyolc évesen második lettem egy regénypályázaton, és ezzel járt volna az is, hogy megjelenik a regényem, de a kiadó, amelyik kiadta volna a könyvet, csődbe ment. A következő kiadónak elvittem egy másik kéziratot, de az is lehúzta a redőnyt, én pedig tudtam, hogy írással akarok foglalkozni.
Ugyan nem kommunikáció szakon kezdtem, az csak később jött az életembe, mégis bekopogtattam először a Vasárnapi Hírek szerkesztőségébe, ahol szeretettel fogadták a riportjaimat és az interjúimat. Ott tanulgattam az újságírást. Később pedig egyre több szerkesztőségnek, lapnak dolgoztam szabadúszó újságíróként, és mellette magamnak (és az asztalfióknak) írtam a regényeimet.
1999-ben megjelent a Holtodiglan című kalandregényem, igaz, álnéven, de senki sem tudott róla, reklámja sem volt, mindenesetre örültem, mert jó volt a kezembe venni igazi könyv formájában a kéziratomat. Aztán 2007-ben elküldtem az Ulpiusnak a Bangkok, tranzit kéziratát, és ott elkezdődött a regényírói karrierem, sok olvasóhoz eljutott a könyvem, és várták a következőt…
Ma már (két éve) saját könyvkiadóm van, az Erawan, ahol nemcsak a saját regényeimet, hanem nekem tetsző külföldi regények magyar fordítását is megjelentetem a „Fejős Éva könyvtára”-sorozatban.
Mikor éreztél rá arra, hogy ez a te utad, hogy ezt szereted csinálni?
Általános iskolás lehettem, amikor már éreztem, hogy írásban jobban visszahozom az emlékeimet, az illatokat, az ízeket, a színeket, amiket láttam, és hogy valósággal életre kel a helyszín vagy a szereplő, akiről éppen csak egy fogalmazást írok. De a legjobb az egészben mégis az volt, amikor megéreztem, hogy a szereplők sorsát nem én irányítom, hanem ők maguk.
Én csak kísérőjük vagyok, benne élek velük a történetben, mégis valahogy úgy érzem, mintha csak megfigyelő lennék, és nem az én kezemben lenne a sorsuk.
Egyébként nem is engedik, hogy bármit megtegyek velük, ez már számos esetben beigazolódott. Ők vezetik a történetet, és ez így van jól. Viszont ez az érzés, a történetben benne élni – elmondhatatlanul jó. Olyan, mint amikor futás után beülsz a jacuzziba, vagy csak futsz az óceán partján… elmondhatatlan, igazi flow-élmény. Azt hiszem, ezt kerestem tulajdonképpen tizenéves koromtól kezdve.
Hogyan születnek a regényeid?
Elindulok egy helyzetből, most például Balin járva megjelent előttem egy fiatal magyar nő alakja, aki valamiért egy tengerparton bujkál az élete elől. Mások elől? Bűnös? Áldozat? Egyik sem? Még nem tudom, mi lesz belőle. Majd elkezdem írni, nagyjából van pár „útjelzőm”, de ahogy mondtam is, teljesen mindegy, hogy mit szeretnék tenni a szereplőkkel, a történet sosem hagyja megerőszakolni magát, hanem igencsak meghálálja, ha naponta leülök írni.
Néha kitörlöm az egészet, amit aznap írtam, viszont egyszer csak beindul az egész, alig bírom követni.
Rengeteget utazol. Az utazásaidból mennyit merítesz a regényeidben?
Amikor az angolul megjelent könyveimet kategorizálni kellett, az amerikai bloggerek egyértelműen a „travel fiction” címkét nyomták rájuk, vagyis utazó(s) regénynek nevezik őket. Érdekes ez az egész utazásos dolog: a Bangkok, tranzitnak azért lett Bangkok a helyszíne, mert visszavágytam a városba (ami egyébként az egyik kedvencem). Attól kezdve írják az olvasóim, hogy mutassam be az összes helyet, ahol jártam, vagy azért, mert egyszer ők is el szeretnének jutni oda, vagy mert úgy érzik, csak a regényhőseim szemével tudják felfedezni a távoli helyszínt, mert nincs pénzük, lehetőségük utazni.
De az előbbire is rengeteg példa van: konkrétan ismerek párokat, családokat, akik a dedikálásokon jönnek, és mondják, hogy szép lassan végigjárják az összes regényhelyszínemet. Nem egy társaság kér tőlem javaslatot, hová utazzanak, kérik, hogy a könyveim sok egzotikus helyszínét mutassam be.
De találkoztam már a bangkoki magasvasúton egy lánnyal, aki a Bangkok, tranzitot olvasta… Megszólítottam: ‘Ezt a könyvet én írtam…’
Fura, felemelő helyzet volt. Tehát a kérdésedre a válasz: mindent, amit látok-hallok, ami történik velem, elraktározok, aztán előbb-utóbb talán megjelenik valamelyik regényemben. És ami még érdekes: karácsony előtt megjelenik a színezőm, ami a regényhelyszínek motívumait mutatja be, egy-egy személyes írásom vezeti fel ezeket a rajzokat. Furcsa érzés, hogy majdnem annyira várják az olvasóim, mint a legújabb regényemet várták…
Most érkeztél haza Baliról. Regényt írtál most is, vagy csak pihentél?
A színező szövegét már Baliról küldtem tördelésre, de egyébként nyaraltam a barátnőmmel.
Milyen élmenyeid voltak Balin, amik biztos, hogy megjelennek valamelyik írásodban?
Ezt előre nem tudom megmondani, de mivel Balin játszódik a Hotel Bali és a folytatása, az Eper reggelire, nem hiszem, hogy a közeljövőben igazán fontos regényhelyszínné emelném bármelyik könyvemben is Balit.
Tudod, egyszer jártam Lappföldön, és sokáig úgy voltam vele, hogy klassz volt, jól éreztem magam, igazán fáztam, de regény nem fog ott játszódni. És most már nem vagyok biztos benne…
Jó játék, ha több helyszínt behozhatok, bemutathatok – azontúl, hogy egyébként van olyan regényem, sok is, ami jórészt vagy teljes egészében Magyarországon játszódik.
Nagyon sokat utazol Délkelet-Ázsiába és a környező országokba. Mi az, ami ilyen nagy hatással van rád ott, hogy több regényed is ott játszódik?
Ha tehetem, ha nyaralásról van szó, a meleg után megyek, imádom a kánikulát. Nem mondom, hogy Délkelet-Ázsia a kizárólagos kedvencem, hiszen Olaszországot legalább annyira szeretem. Verona, Nápoly, Velence a kedvenc városaim, na és Barcelona… Délkelet-Ázsiában Thaiföld és Indonézia vonz, egy hosszú telet tölthettem Bangkokban, de legalább akkora kedvencem a Karib-térség is.
Szeretem a fülledt, párás kánikulát, a meleget, de azért nem utazom annyit, mint sokan gondolják.
Magyarországon is otthonosan mozogsz?
Imádom Budapestet, szeretem járni az országot, idén sajnos kevesebb olvasótalálkozóra tudtam elmenni, mint amennyire hívtak, de a legjobb érzés elmenni az olvasókhoz, hiszen ilyenkor látom, kikhez jut el egy-egy könyvem, meghallgatom a történeteiket, jó tudni, hogyan élnek, jó velük személyesen találkozni… Persze a közösségi oldalakon is tartjuk a kapcsolatot, már nagyon sok törzsolvasóm nevéhez tudok arcot kötni, tudom, kinek volt beteg az apukája (és gyógyult meg), kinek született gyereke, ki szerelmes…
Mire készülsz most?
Novemberben jelent meg a Száz Éjjel Ügynökség című regényem, most várom az Utazz velem! című színezőmet a nyomdából. Dolgozom a novelláskötetemen, jövő nyáron pedig majd jön egy új regény is.
