Van, aki agyból, más szívből hozza meg élete jelentős döntéseit. Meg a kicsi döntéseket is. Van, aki képes a szíve szűrőjén átengedni az eszét. Más képes a szívével érteni és az agyával érezni.
Én nem komplikálom túl a dolgokat, életem jó néhány fontos területén – leginkább ami az emberekről vagy emberi kapcsolódásaimról szól – ösztönből döntök, gyorsan, és a legtöbbször esélye sincs az észnek beleszólni a döntésekbe.
Nem is olyan régen rábukkantam egy olyan weboldalra, ahol markáns példákon keresztül mutatja be a pszichológus, hogy miért nem helyes, milyen módon okozunk károkat azzal magunknak, hogy vagy csak a szívünkre, vagy csak az eszünkre hallgatunk. Arra is felhívja a figyelmet, hogy döntési mechanizmusaink oka a gyerekkorban keresendő.
Női döntések, férfidöntések – és fordítva
Vagyis abban az esetben, ha egy nő benne marad egy kapcsolatban, pedig az esze pontosan tudja, hogy újra megcsalja, megsebzi majd a párja – vagyis fájdalmat és bizonytalanságot él át –, nagy valószínűséggel gyerekként a szülők vele kapcsolatos magatartása nyomán azt tanulta meg, hogy az emberi kapcsolatok ilyenek. Nincs stabilitás, és a szeretetkapcsolatok velejárója a fájdalom és a bizonytalanság. Vagyis a szívére (a nem tudatosult gyerekkori mintára) hallgat, amikor marad, és újra meg újra esélyt szavaz a sebző kapcsolatnak. Holott az esze azt súgja, meneküljön, és biztosan létezik nagyobb biztonságot és melegséget is adó kapcsolat.
Egy másik példa az észből döntésre fókuszál, amikor egy férfi bár boldogtalan, még évekig benne marad a számára érzelmi fejlődést nem adó kapcsolatban, csak azért, mert így feleződnek az élet, a lakhatás költségei. Észből dönt (több pénzt lehet megtakarítani). És mindezt csupán azért, mert a szülőktől azt tanulta, hogy a pénzpocsékolás borzalmas hiba. Gyerekként, kamaszként rengeteg fejmosásban volt része, ha meggondolatlanul bánt a pénzzel vagy az értékeivel. Nem szívből dönt, hanem a szülői minta nyomán észből. Matekozva.
Egyik is, másik is elgondolkodtató, és felismerem benne akár önmagam, akár ismerőseim döntési mechanizmusait is. Mégis valahogy úgy érzem, képtelen vagyok másként létezni. Döntéseim jelentős része szívből indul akkor is, ha azzal magamnak okozok veszteséget vagy problémát.
Feladatom van a NEM tanulásával is. Még mindig. Mert én tudom, és úgy érzem továbbra is, hogy az IGEN-nek angyalszárnya van. És hiszem, hogy azok a döntések, amikre rábólint a szív, hosszú távon édes gyümölcsöt érlelnek. Akkor is, ha a környezet adott pillanatban csóválja a fejét, ostobának ítél, és mit sem ért az okokból.
Nem lennének hősök, se szentek
Abban is biztos vagyok, az élet kihívásaihoz szükséges bátorság is a szívben születik. Nem lenne egyetlen hős, se szent az emberiség történelmében, ha az, aki hőstettet hajtott végre, előtte agyban lejátszotta volna, milyen sérülések érik majd. Hogy elveszítheti kezét-lábát, hogy kiolthatják életét. Aki feláldozza egy nemes ügy nevében saját vágyait, alárendeli egóját, személyes törekvéseit, akár boldogságát is – valószínűleg szintén szívből hozza meg döntéseit. Nem agyal, nem mérlegel, nem számítgat. Megy és végzi azt a feladatot, amiről a szívében érzi, hogy neki szánta az élet.
Én persze nem vagyok hős, szent se leszek soha. De amikor bátor döntést hozok, az egy pillanat alatt megtörténik. Nincs matek. Nincs agyalás. Nem mérlegelem a következményeket. Hogy mit veszítek más területen, hogy megint sokat vállalok, hogy nincs visszacsatolás, se hála… nem kell, nem is érdekel.
Mert az, ami az agyból jön, hozhat gyarapodást, szolgálhatja fejlődésünket, elősegítheti karrierünket, és teheti akár gazdagabbá is környezetünket… a szívből jött döntéseink nyomán azonban egyszerűen csak jobbá válunk, és élhetőbbé a világ. Példa lehet erre a következő történet.
Egyszerre értünk a bolthoz, a néni maga elé engedett. Fázhatott pedig, vékony ballonkabátja nem sokat melegített rajta a hidegben. Pár éve történt, akkor így karácsony előtt didergősebb volt az ünnepvárás. Én is dideregtem, siettem is. Csak a szemem sarkából vetettem rá egy futó pillantást. Öreg. Fázik. Kicsit rongyos. Be is azonosítottam rögtön, gondoltam, besurran a boltba kicsit melegedni. Futottam egyik polctól a másikig, gyümölcs, csoki, kávé, joghurt. Minden, amitől szebb az élet, de nem feltétlenül kötelező a mindennapokhoz. Tényleg rohantam. Én is rohanva élek, mint más. Ráadásul ingázok, vonatozok, sürget az idő. Késő délután volt, sötétedett. A néni már a pénztár előtt állt, amikor odaértem. Közöttünk még legalább két vásárló, akik egyre türelmetlenebbül hallgatták a néni meg a pénztáros párbeszédét. Illetve csak a pénztáros beszélt. Hangosan.
Öt forint hiányzott? Tíz vagy egy százas? Nem emlékszem, csak a vásárlók türelmetlensége, a pénztáros kioktató hangja meg a néni megalázkodó testtartása, hajlott kis háta, a nyaka biccentése maradt meg erősen. Meg hogy magasra csapott bennem a düh meg a szánalom egy pillanat alatt. Mert a pénztáros szemlátomást diadalt ült. Szemlátomást élvezte a fölényt, amit fizetése biztosított, munkája, a széke a pénztárban. Meleg kardigánja, meg hogy nála volt a kassza kulcsa. Mindez elég volt ahhoz, hogy ott, azon a sötétedő délutánon, karácsony előtt földbe döngölje a nénit.
„Megmondtam már magának, hogy ne jöjjön ide. Ne jöjjön be, ha nem tudja kifizetni. Ne fogdossa a dolgokat. Most is mit csinált? – emelte magasra a meggyes-pudingos péksütit. – Bezacskózza, fogdossa, aztán meg nincs pénze kifizetni. Mit csináljak, na, mondja meg valaki, mit csináljak? Én fizessem ki? Kinek adom el ezután? Kinek kell a maga keze után ez a süti?”
A néni szemlesütve, megalázottan, megfélemlítve hallgatott, a vásárlók legtöbbje is hallgatott. Volt, aki elfordult, páran helyeslően bólogattak a pénztáros monológjára.
Bennem meg elpattant valami.
„Hallgasson már el végre! Maradjon csendben, oké? Majd én kifizetem, megoldom, csapja az enyémhez” – hallottam meg a saját hangom. Nem kiabáltam, pedig nem voltam nyugodt. Dühös voltam, és szomorú. Szomorú a pénztáros embertelensége, a többi vásárló közönye miatt. Szomorú, mert az a néni tényleg védtelen volt. És csupa könny a szeme.
Kifizettem a péksütijét, beültem vele a közeli cukrászdába. Lekéstem a vonatom.
Megtudtam, hogy a néni matekot tanított, van két fia. Mindkettő messze, vidéken él. Évek óta nem jöttek haza. Néha küldenek egy kis pénzt, keveset, maguk is nehezen boldogulnak. Az apjuk meghalt még akkor, amikor a gyerekek kicsik voltak, egyedül nevelte fel őket. Nagyon nehezen. Van egy veleszületett szívbetegsége, leszázalékolták alig negyvenévesen.
Nem tudott többé iskolában dolgozni. Amíg lehetett, amíg bírta, vállalt magántanítványokat. De azok az idők is elmúltak. Ő nehezen mozog, a tanítványokat meg nem hívhatja a fűtés nélküli, hideg, lepukkant kis lakásba. Nem, nem koldus. Csak nehezen él. És most matektanár létére, szégyenszemre elszámolta a pénzét is. Igen, volt ilyen máskor is. Néha retteg, hogy valamelyik tanítványa látja ilyen állapotban, ilyen helyzetben. Szégyelli nagyon szegénységét. Sírt nagyon.
Próbáltam vigasztalni, de mit mondhat ilyenkor az ember? Hogy minden rendbe jön? Hogy ma én, holnap majd más segít? Hogy többé nem alázza meg senki? Hogy az, aki erősebb, fiatalabb, akit munkával, meleg lakással, szép ünneppel kényeztet az élet, majd átlát rongyos, kopott kabátján, át a forintokat számolgató remegő kezén, és a szerethető, értékes embert látja meg benne?
Akkor nehezen jöttek a szavak. Összeszedtem minden nálam lévő pénzt. Adtam telefonszámot, kértem, hívjon fel, keressünk közösen megoldást. Segítek megkeresni a fiait. Nem hívott, és többé nem láttam a nénit.
Ma se tudom, miért, de hiszem, hogy jó oka van rá. Talán kíméletből maradt távol, ne terheljen engem, ne terheljen mást. Vagy nyomorúságát takargatná tovább….
Szívből döntött ő is, ahogy oly sokan.
