Én kicsi vagyok. Nem olyan apró, hogy nevessenek rajtam a hátam mögött, de azért akadnak szakmák, ahol nem ütöm meg a minimumot. Jogosítványt is éppen csak hogy szerezhettem. A 156 centimmel nem tűnök ki a tömegből, az biztos, de azért magasabb vagyok egy tűzcsapnál – még akkor is, ha egy szívemnek egyébként kedves teremtés ezzel poénkodott nem is olyan rég a káromra. Hagytam. Másnak, más körülmények mellett, nem biztos, hogy riposzt nélkül hagynám.

Amúgy se értettem soha ezt a tornasor dolgot, nem vagyok híve a szigorú rendnek, és egyszer elmagyarázhatná nekem valaki, amúgy pedagógiai elvek alapján, miért kell ilyen módon (is) címkézni a gyerekeket. A legkisebb, a legnagyobb, az átlagos. Sor eleje, sor vége. Most is berzenkedem a gondolatra, és a lelkem mélyén örülök, hogy a gyerekeim e szempontból átlagosak. A tornasor dolog úgyse változott az eltelt harminc év alatt, és ahogy látom, mostanában nem is fog.

Jó, mert azonnal tesztelhetem az embereket. A kicsiségem, törékenységem ugyanis valódi természetét hívja elő a velem szemben álló emberből.

Egyértelmű: kicsi vagyok, könnyű préda, meg- vagy eltaposható. Rendre pórul járhat ugyan, aki ösztönből kezel alul, de ez más kérdés. A lényeg, hogy kicsiségem előcsalogatja az emberekből tiszta lényüket: jót vagy rosszat egyaránt. Igen, jót is, mert amíg egyesekből lekezelést, másból gyengédséget, segítőkészséget, védelmet hív elő termetem.

Kicsiségem kellemetlen a tömegközlekedésben. Nem részletezném, de értenetek kell: nem érem el a magasban lógó kapaszkodókat, legfeljebb ujjheggyel. Lengedezem, dőlök előre, dőlök hátra. Kiszolgáltatott a helyzet, és persze hiába igyekszem üléskorlátba kapaszkodni, kicsi vagyok, elsodornak. A nyár igazi kínzókamra. A legtöbb embernek éppen a hónaljáig érek. Pont azoknak, akik a magasban kapaszkodnak, na. Ezért nem részletezem.

Az autóvezetés megint más dimenzió. Ott kilátok az ablakon. Ha előrehaladok. A parkolás azonban már gondot jelent. És higgyétek el, még nem találták fel azt a tükröt, se parkolást, tolatást segítő rendszert, ami nekem bevált volna. Nem látok ki az ablakon, és kész.

Forrás:

iStock

A párkapcsolatban szerencsére nőként nincs jelentősége alacsonyságomnak. Ha férfi lennék, nyilván lenne. Bár én ha olyan párt látok, ahol a nő magasabb, valószínűleg a nő ruhájára, táskájára vagy sminkjére figyelek fel, és pindurit se érdekel, hogy egy fejjel magasabb párjánál. Van ilyen, nyilván szeretik egymást, működik a kapcsolat, különben nem lennének együtt. Továbbmegyek: az se hoz zavarba, és nem okoskodom azon, ha egy szép embernek csúnya párja van (elhízott vagy nem szabályos az alkata, arca), mert hiszem, kettejüket a szerelem fűzi össze, nem más. Meg az eltelt évek, a közös élmények. Összetartoznak, kinek mi köze van hozzá?

De elkalandoztam kicsikét. Szóval a kapcsolatomban tényleg elég aprócska vagyok páromhoz képest. Több mint harminc centi a különbség. Engem nem zavar, úgy látom, őt se, bár tudom, előttem csak magas partnerei voltak.

A lakást azonban, ahol évek óta élünk, nem az én magasságomra tervezték. Különösen a konyha okoz vicces helyzeteket. A felső szekrények alsó polcait se érem el rendesen. Székről nyúlok a bors után, ezért sokszor tüsszögök. A pezsgőspoharakat meg székről se nagyon érem el. Ez sokszor nem zavar, de néha igen. Mert hiába kedvelem párom exét, azért ha családi esemény mentén nálunk tölt néhány órát, és lazán leemeli a vágyott kristálypoharat – nyújtózkodnia se kell –, na, az azért nekem ciki helyzet. Szerintük meg cuki, főleg, hogy soha nem hagyom szó nélkül. Olyankor sopánkodok egy sort, és személyre szabott konyháért lázadok. De hosszabb lábakért soha.