Még tinédzser voltam, mikor nyáron egy újdonsült ismerősöm mellett ültem a tóparton. Hajnalodott, az ég alja vöröslött, és már nagyon vágytam az ágyamba. Álmos voltam. A frissen megismert lány azonban még józanodott, és kibuktak belőle a legféltettebb titkai.
Egy táborban voltunk, és túl zajos részeg volt, túl fiatal még ahhoz, hogy csak úgy hagyjam egymaga boldogulni az alkoholos mámorral. Vigyázni kellett rá, és mikor már eléggé önmaga lett, kibukott belőle a vallomás: vonzódik a lányokhoz. Is.
Kicsit bután pislogtam rá, váratlanul ért, amit mondott, azt meg végképp nem értettem, miért nekem mondja. Aztán hirtelen bombázni kezdett a kérdésekkel: Most már nem fogok hozzá szólni többet? Taszító így?
Egyre magasabbra szaladt a szemöldököm, míg áradtak belőle a szavak, kissé eltátott szájjal néztem őt, és azt éreztem, hogy sajnálom. Mennyire rossz lehetett neki ennyire fiatalon ekkora titokkal együtt élni, amit nem oszthat meg akárkivel, mert nem tudja, milyen reakciót fog kiváltani a környezetéből. Szívbe markoló volt látni a mentegetőzést, és hallani, hogy olyan szavakat használ magára, amiket senkinek se kellene. Senki sem lehet ezért taszító. Senkit nem lehet ezért kirekeszteni.
Egy dráma rajzolódott ki előttem, hasonló, mint az enyém. Én abban az időben a hallássérülésem olykor nyilvánvaló tényét titkoltam ekkora feszültséggel. És ahelyett, hogy vigasztalni kezdtem volna őt, elmondtam neki, hogy nem hallok, emiatt pedig úgy érzem, nagyon keveset érek. Ő volt az első idegen, akinek beszéltem erről. Óriási lépés volt.
Azóta szeretem a titkokat. Sokat suttogtak el nekem, és azóta hiszek abban, hogy ha kimondjuk a kimondhatatlannak tűnő dolgokat, akkor átvesszük fölöttük a hatalmat.
Nem bántanak, nem harapnak belénk, nem irányíthat a félelem, hogy mi lesz, ha kiderül. A titkok lehetnek mókásak, sokkolhatnak, elgondolkoztatnak, és közelebb hozhatják az embereket egymáshoz és önmagukhoz.
A titok-képeslapok
Frank Warren, aki megalapította a PostSecret oldalt, több mint félmillió képeslapot gyűjtött össze az emberek titkaival. Az elején üres, magának megcímzett képeslapokat osztott szét az utcán, hogy írják meg az emberek a titkaikat neki, és küldjék vissza. Maga se gondolta, hogy ilyen sok ki nem mondott szó kerül vissza hozzá. A kezdeményezés pedig akkora sikert ért el, hogy ma már az interneten is lehet titkokat megosztani a világ bármely tájáról a PostSecret Facebook-oldalán. Elgondolkodtató az is, hogy az emberek mennyire szeretnek beszélni és tudni a titkokról.
Vannak, akik azzal kezdik a reggelt, hogy a kávéjuk mellett elolvassák a legújabb beküldött titkokat, mint például egy örökbe fogadott gyermek üzenetét a biológiai szüleihez:
Kedves biológiai anyám! Remek szüleim vannak, szeretetre találtam, boldog vagyok.
De küldtek már be Starbucks poharat is ezzel a szöveggel:
A mogorva vendégeknek koffeinmentes kávét adok.
Felszabadító érzés ezeket olvasni, és hogy miért? A mai társadalomban kötelező titkolózni, vannak dolgok, amiket tilos kimondani, érezni. Ez azért baj, mert ha nem mondjátok ki, akkor feldolgozni sem tudjátok, inkább az emészt fel benneteket. Mások titkait olvasni pedig azért annyira jó, mert végre van kivel azonosulni, és rádöbbenünk, hogy a saját titkunkkal nem vagyunk egyedül.
Pontosan ezért kezdtem blogot írni pár éve a hallássérülésemről, így volt okom beszélni a titkaimról, az érzésekről, amik bennem voltak. Minden egyes poszttal csökkent bennem a feszültség, és egyre kiegyensúlyozottabbá váltam, főleg, mert sokan írtak, hogy jó viszontlátni a saját érzéseiket a blogom falán.
Azóta alapelvemmé vált, hogy amiről nem szabad beszélni, arról beszélni kell. A titkok pontosan arra valók, hogy megosszátok őket valaki mással, akár az egész világgal.
Megkértem hát a VOUS-lányokat arra, hogy írjanak ők is képeslapot, áruljanak el egy-egy apró titkot az életükből, legyen akár szomorú, vidám, elgondolkodtató. A sort kezdem, hiszen az én képeslapom nyilvánvaló, hogy tőlem van…
…a többit pedig fedje homály
Küldjetek nekünk ilyen titok-képeslapot Ti is!
