Féléves volt a kislányunk, amikor Iránba költöztünk. Mikor 3 és fél éves lett, úgy véltük, jó lenne, ha közösségbe menne.

Jobb híján csak angol nyelvű ovi jöhetett szóba. Ekkor beszélgettem a döntésünkről az itthon élő, pszichológusi végzettségű unokatestvéremmel, aki pró és kontra több szakmai vélekedést vázolt fel előttem.

Valamiért csak egy maradt meg bennem közel 10 év távlatában: vannak, akik azért nem javasolják a korai idegennyelv-tanulást, mert előfordulhat, hogy az anyanyelvi fejlődés nem lesz tökéletes. Ekkor a férjem azt mondta – aki saját maga is megélte diplomatagyerekként a magyarmentes ovit és iskolát –, hogy

ha csak 90%-osan beszél majd a lányunk magyarul, de mellette még ugyanilyen szinten boldogul az angollal is, akkor ez mégiscsak nyereség.

Kétszer kilencven az egyszer százzal szemben. Így tehát elengedtem a dilemmát.

Forrás:

iStock

Kényszer szülte a helyzetet, aminek, azt hiszem, mindenképpen nyertesei vagyunk. Főként úgy, hogy a második külszolgálatunkon már amerikai iskolában kezdte az első osztályt a lányunk. A Marokkóban töltött éveink alatt épp az volt a feladat tehát, hogy a magyartudását is fejlesszük.

Sok-sok pluszenergiával, hétvégi tanulással, nincskedvemmel és vitával, de kitűnő bizonyítvánnyal indultunk neki az ötödik osztálynak Magyarországon. Nem csináltunk presztízskérdést a bizonyítványból, hiszen nyilvánvalóan hátránnyal indult, de az év végén alig volt négyese. (És nem azért, mert a többi hármas 🙂 )

Igaz, hogy jobban szeret angolul olvasni, de magyarul is falja a könyveket.

Itthon is volt már olyan, hogy a suliban megkérdezték tőle természetismeret-órán, hogy ismeri-e az adott szót, és ha nem, hát elmagyarázták neki. Meg persze néhány másik társának is, akik valamiért szintén nem tudták, de most már mindannyian ismerik legalább.

Szóval lehet, hogy néha keresnie kell(ett) egy-egy szót, de amikor azt hallom, hogy folyékonyan trécsel Skype-on a világ más-más pontjain élő barátnőivel angolul, hát nem bánom. Sőt szinte sírok örömömben, hiszen én a padban és különtanárnál szedtem össze az angolom. Ha egyszer az „idegen nyelvként” tanult franciája is elér csevegési szintre, nem is tudom, mi lesz velem. És akkor a kisöccséről még nem is beszéltem.

Nyilvánvaló, hogy elfogult vagyok, de hogy hallgattassék meg a másik fél is, nézzük, mit szoktak a kétnyelvű vagy korán nyelvet tanuló gyerekek hátrányaként felsorakoztatni.

Ma már erősen fura elgondolásnak hangzik, de a 18. században még egészen elképesztő problémákat társítottak a kétnyelvűséghez.

A globalizáció okán azt ma már senki nem vitatja, hogy az anyanyelvünk mellett angolul is illik beszélni. Minimum. Ami ehhez bónuszban társul, az a jobb boldoguláshoz szükséges ráadás. Éppen ezért egyre kevesebb negatívumot hallani a kétnyelvűséggel kapcsolatban, bár az „aki sokat fog, keveset markol” analógia, és hogy „félnyelvű” lesz a gyerek, akinek nem egy anyanyelve van, még itt-ott tartja magát.

Pedig valójában legtöbbször csak annyi történik, hogy valamivel később szólal meg a kicsi.

De akkor mi történik, ha később kezd beszélni? Semmi. Mint ahogyan akkor sem, ha nem 8 hónaposan, csak 14 hónaposan kezd járni. Sőt az is lehet, hogy néha becsúszik egy-egy baki, de azt is kinövik pikk-pakk (pedig vicces), és pontosan tudni fogják, mikor és kivel hogyan kommunikáljanak.

1950-ben egy grazi nyelvész professzor, H. Schuchardt még azon aggódott, hogy:

A kétnyelvű személy egy olyan valaki, akinek egy íja van két húrral, de mindkettő gyengén feszül.

Én meg erre azt mondom, hogy legalább két irányba tud tüzelni. Sőt, utána még könnyebben használja a harmadikat is. Vekerdy Tamással értek egyet, aki szerint „a kétnyelvű családokban élő gyerekek nyelvtanulás szempontjából kifejezetten tetemes előnnyel indulnak, hiszen természetes nyelvi közeg alakul ki a nyelvtanuláshoz, amely a gyermek számára nagyszerű alkalmat teremt több nyelv elsajátításához.”

Persze felmerülhet az a probléma is, hogy egy kétnyelvű ember két identitással is rendelkezik, hiszen a két nyelv két különböző kultúrát is hordoz.

Mert barátai, ismerősei, rokonai vannak több helyen is, mert olyanok veszik körül, akikkel egy nyelvet beszélnek.

És ha már az elején a saját családom történetét meséltem el nektek, megosztom veletek azt az aggodalmat is, amit sokszor hallok – kívülállóktól – a diplomatagyerekek életéről. Hogy nem lesznek gyökereik, hogy nem fogják jól érezni magukat a saját hazájukban. Pedig dehogynem, rengeteg barátjuk van itthon és szerte a világban, akikkel tartják is a kapcsolatot. A férjem és a gyerekeim a legjobb példák erre.

Csak legfeljebb 3 évesen azt állítják a Margit hídon állva, hogy „ez nem a Duna, hanem a tenger”, az óceánparton meg az kérdezi a kistesója, hogy: Anya, ez mely folyó? De aztán 10 évesen prezentációt tartanak Budapestről és Magyarországról a soknemzetiségű sulijukban, 12 évesen pedig Marokkóról mesélnek a magyar osztálytársaiknak és tolmácsolnak a cserediáknak.