Nem volt könnyű megtalálni őket. A szemtanúkat, akik a nácizmus legkegyetlenebb bűneit szenvedték el. Akik arccal vállalták az emlékezést.

Vagy arc nélkül, csak azzal, hogy beszéltek. A magyar túlélőket, akiken a náci orvosok brutális kísérleteket végeztek a haláltáborokban. Nehéz volt megtalálni azokat, akiket akaratuk ellenére sterilizáltak, lefagyasztottak, vagy altatás nélkül megoperáltak. Ha mégis előkerültek az áldozatok, hallgattak. Sokszor a szégyen tartotta vissza őket attól, hogy meséljenek. Szégyellték, hogy megkínozták őket. Hogy meddővé lettek, beléjük vágtak, vagy megfertőzték a testüket.” (Kirády Attila, az Emberkísérletek a náci haláltáborokban című interjúkötet szerzője)

Száznyolcvankét magyar holokauszt-túlélő állította a közelmúltig, hogy náci orvosok kísérleteztek rajta a koncentrációs táborokban. A Jewish Claims Conference (nemzetközi szervezet, mely a jóvátétellel foglalkozik) irodáiban jelentkező magyar áldozatoknál többen csupán az Egyesült Államokból (707) és Izraelből (389) jelezték, hogy meg nem engedett kísérletek elszenvedői voltak, világszerte pedig összesen 1778 túlélőről bizonyosodott be, hogy „különleges kezelést” kapott a lágerekben. A dokumentumok szerint több mint harminc gettóban és koncentrációs táborban, 178-féle kísérletet hajtottak végre náci orvosok a II. világháborúban.2004 októberében jelent meg az Alexandra Könyvkiadó gondozásában Kirády Attila – Emberkísérletek a náci haláltáborokban című interjúkötete. A könyv a haláltáborok orvoskísérleteit túlélő magyar emberekkel folytatott megrázó, a pokol legmélyebb bugyrait feltáró beszélgetéseket tárja az olvasók elé.

A cikkben szereplő számadatok az interjúkötet megjelenése idején lévő állapotot jelölik.

„Az akkor még életben lévő haláltáborokban Buchenwaldba érve lefertőtlenítettek, a súlyosabb betegeket, akik nem tudtak járni, állítólag bevitték egy nagy kórházba. Mi aztán nem láttuk ezeket a betegeket, valószínűleg kivégezték őket, mert ott az volt a szokás, hogy az ilyen súlyos betegeknek levegő-injekciót adtak az artériába. A szívbe kerülő levegő szívszélhűdést okozott. Én azt hiszem, hogy ezekkel a súlyos betegekkel is így végeztek. Aztán a krematóriumba kerültek. A buchenwaldi krematóriumot magam is láttam, éjjel-nappal dolgozott. Még egy szörnyű kivégzési mód létezett itt.

51.000 embert végeztek ki mialatt én ott voltam.

Volt itt egy lovarda, melyet az SS-ek ezelőtt lovaglásra használtak. Három helyiségből állt ez a lovarda. Két kisebb szobából és egy nagy teremből. Az első szobában levetkőztették az embereket, akik aztán bekerültek a másik szobában folyó orvosi vizsgálatra. Akiket az orvos betegnek vagy gyengének talált, azokat beküldte a terembe. A nagy teremben, a szoba egyik részén, a fal mellett padló helyett vasrács volt elhelyezve. Az orvos által beküldött áldozatot a fal mellé állították, ahol magasságmérő léc volt elhelyezve.

Megkérdezték a beteg magasságát és akkor az orvos hangosan bekiáltotta, hogy hány centiméter magas az illető, a következő pillanatban a falon lévő lyukon keresztül tarkón lőtték. A vasrácsot elhúzták, a szerencsétlen áldozat lezuhant a pincébe, ahonnan egy folyosón át a krematóriumba vitték. Megjegyezni kívánom, hogy a felszabadulás után ezt a lovardát a saját szememmel láttam. Az előszobában állandóan bömbölt a hangszóró, nehogy a lövések halhatók legyenek.” (B. Vilmos zenész)

„– Felvágta a bőrt?
– Nem, elég vastag volt az injekciós tű, csak beleszúrta a karomba. Háromágú tűt használt, amely mély sebet csinált, amikor belém döfte. Nézze, még mindig látszik a helye. Pedig hatvan éve történt.
– Beszélt magához, miközben „kezelte”?
– Igen. Azt mondta, csak feküdjek nyugodtan az asztalon, nem fogok érezni semmit. Először nem is éreztem, de aztán hirtelen elgyengültem. Folyt az a sárgás lé, én meg egyre rosszabbul lettem. Körülbelül egy órán keresztül tartott az egész.
– Aztán mi történt?
– Kihúzta a tűt, nekem meg ott kellett feküdnöm még 5-6 percig. Végül már járni sem tudtam. Ekkor lepedőstül megfogott két asszisztens, és bevittek a többi lány közé az ágyra, és lefektettek. Rázott a hideg, féltem és sírtam a sötétben, de aztán lassan elnyomott az álom. Mikor felébredtem, egész testemet véres, piros kiütés borította. Majdnem elájultam.” (76 éves budapesti asszony, akit 16 évesen deportáltak, „zsidó vérét” akarták vegyi úton megtisztítani)

Forrás:

Wikipedia

„Az orvosok előszeretettel választottak ki olyan nőket, akiknek éppen menstruációjuk volt. Brutálisan közölték velük, hogy négy napon belül meg kell halniuk. Azt mondták, hogy e kijelentésnek a menstruációt érintő hatását akarták megállapítani. Egy berlini hisztológus professzor olyan szemérmetlen volt, hogy egy német folyóiratban közzétette megfigyeléseit azokkal a vérzésekkel kapcsolatban, amelyeket rossz hír váltott ki nőknél. Ezeket a kísérleteket szabályos menstruációjú foglyokon úgy végezték, hogy közölték velük: agyonlövik őket. Ez belső vérzést váltott ki, amit aztán az orvos tanulmányozott.” (A nürnbergi katonai perekből – részlet)

„– Rögtön az elején brómot adtak. Attól elmaradt a havi vérzés.
– Szedni kellett?
– Az ételbe tették. Időleges meddőséget csinált. De én mindössze négy napja voltam ott, és úgy látszik, még nem kaptam elegendőt ahhoz, hogy megállítsa a menstruációmat. Bevittek a Revierbe, vagyis az ottani gyengélkedőbe. Mutattam, hogy mi van velem, erre az orvosok bólogattak, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Gondoltam, hogy most kapok valamilyen injekciót, és elmúlik a „bajom”. Hát nem teljesen ez történt…
– Felfektettek a vizsgálóasztalra. Aztán egy furcsa eszközzel felnyúltak a méhembe!
– Hogy nézett ki az az eszköz?
– Mint egy kanál.
– Kapott érzéstelenítést?
– Nem! Képzelje el, felnyúltak egy 20 éves lánynak – még érintetlen voltam – anélkül, hogy bármilyen fájdalomcsillapítót adtak volna.
– Lefogták?
– Nem kellett. A rémülettől mozdulni se bírtam.
– Mennyi ideig tartott a „vizsgálat”?
– Talán húsz percig. Nagyon fájt. De ezzel nem volt vége!
– Mi történt még?
– Miután megforgatta bennem a fémkanalat az orvos, egy csövet vezetett fel a hüvelyembe, és azon keresztül belepumpált valamilyen rettenetesen csípős folyadékot.
– Marónak érezte?
– Csípett. Valami savas folyadék lehetett. Nem sokkal később eszméletlen görcseim lettek. Úgy éreztem, nem bírok többé lábra állni…
– Elvesztette az öntudatát?
– Talán… régen történt… nem minden jön vissza, csak a borzasztó fájdalmakra emlékszem tisztán.
– A beavatkozást követően elmaradt a ciklusa?
– Másnap már nem véreztem.
– Később megismétlődött a kezelés?
– Egy ideig nem dolgozhattam, három vagy négy nap múlva újra behívtak bennünket a rendelőbe. Nem kaptunk semmit, csak megnéztek, aztán többet nem kellett menni. A dolog el volt intézve.
–Kiderült, hogy milyen folyadékkal kezelték?
– Á, dehogy! Csak jóval később, 1962-ben vizsgáltak meg Svájcban orvosok, akkor állapították meg, hogy azok az átkozottak sorvasztást idéztek elő nálam.” (Nádas Györgyné 1944 decemberében került a ravensbrücki koncentrációs táborba)

„A ravensbrücki koncentrációs táborban dr. Treite hajtotta végre a sterilizációkat, mégpedig először csak egyes nőkön (cigányokon). 1945 januárjában odaérkezett Auschwitzból Schumann röntgenspecialista professzor abból a célból, hogy kislányokon, nyolcéves kortól felfelé Salpinxgraphiát hajtson végre (beavatkozás a méhkürtben). Ez az eljárás abból állt, hogy a méhüreget és a petevezetéket kontrasztfolyadékkal töltötték ki, és röntgenfelvételeket készítettek. A kezelés előtt ezeket a kiskorúkat az SS-legények megerőszakolták. 1945. január 4. és 7. között 120–140 gyereket kezeltek ezen a módon. (Részlet a Ravensbreck-perből)

„– Akkoriban már folytak az orvosi kezelései is?
– Nem, jóval később, egy banális ügy miatt kerültem Mengele doktor kezébe. A bal nagylábujjamon elgennyesedett a köröm. Valószínűleg a cipőm okozta a bajt, mindig jóval kisebbet hordtam a kelleténél. A genny napról napra szaporodott, lassan felkúszott a combomba. Nagyon féltem megmutatni, de a végén már járni se tudtam, így észrevették az őrök, hogy „rohad” a lábam. Ekkor kerültem a barakkal szemben lévő ambulanciára. Mengele és az asszisztensnője fogadott. Az orvos nagy, barna kötésű könyvbe írta a kezelések menetét. Rólam is felírt minden adatot…
– Mit kezdett Mengele a gennyes lábával?
– Mikor beléptem, megkérdezte, mi a baj. Mondtam, hogy beszakadt a körmöm, aztán elgennyesedett. Mosolygott, azt mondta, nem probléma, õ majd megoldja. Injekciós tűt kért, egy üvegcséből felszívott valamilyen folyadékot, és beleszúrta a térdembe. Eszméletlen fájdalmat éreztem, de szólni nem mertem. Összeszorított fogakkal tűrtem, arra gondoltam, hogy meggyógyít. Nem ez történt. Az elkövetkező napokban folyamatosan injekciózta a térdemet. A fájdalom egyre fokozódott, néha már kibírhatatlanná vált. A combom a kezelések hatására folyamatosan duzzadt, egyre több genny folyt ki belőle.
Minden alkalommal egy padra kellett feltenni a lábam, lavórt tettek alá, és felvágták a sebet. A gennyet szétöntötték, üvegcsékbe zárták és elvitték. Nem tudom, mit csinálhattak vele… Fájdalomcsillapító gyógyszereket soha nem kaptam, az injekcióktól meg akkora lett a combom, mint a derekam.
Mikor utoljára mentem, az orvos odaszólt a nővérnek, hogy ebből elég lesz, ezzel a lábbal már nem lehet mit kezdeni, legközelebb amputálni fogja. Azt is hozzátette, hogy miután levágja a lábam, a csonkkal kísérletezik tovább, kérte a nővért, hogy következő alkalommal készítsen elő a műtétre. Értettem, nagyon sírtam.
– Hogyan úszta meg az amputálást?
– Másnap reggel a munkába induló csoportból kérdezték a nők, hogy mi a baj, miért bőgök egyfolytában. Mikor elmeséltem, mit akarnak tenni velem az orvosok, azonnal behúztak a sorba maguk közé. Rögtön indultunk, a felnőttek középre állítottak, az őrök így nem vettek észre, amikor kimasíroztunk a táborból. Tetoválásom nincs, az amputálásra behívó kis papírt eltüntettem, hogy később se találják meg nálam. Nyitott vagonba raktak bennünket, és indultunk külső terepre dolgozni. Bombatalálat érte a vagont.” (G. E. 15 éves kamasz lányként vált Mengele kísérleti alanyává)

„…orvostudományi, főleg gyógyászati szempontból a flegmone (szövetek közötti gennyesedés) állomás állt legközelebb a sebészethez. Ez aztán kísérleti állomás volt a javából! Az első blokk harmadik részlegében helyezték el. A kísérletek a sebészeti osztályon, mégpedig az ambulancián vagy a szeptikus teremben kezdődtek, ahol dr. Schütz SS-Sturmbannführer és dr. Balchor SS-Obersturmführer injekciós fecskendőkkel folyékony gennyet szívtak ki az ideszállított beteg foglyok tályogaiból.

Minden bakteriológiai vizsgálat és igazolás nélkül ezt a gennyet rögtön – általában 10 köbcentiméterével – tíz embernek bőr alá, tíznek az izomzatba és tíznek az érrendszerébe fecskendezték… Akárcsak a többi csoportban és kísérleti állomáson, itt is a halál és a hullakamra váltotta meg a kísérleti alanyokat a szenvedéstől, hacsak ezután a kálvária után nem a rokkantblokkban, s végső befejezésül nem a rokkantszállítmányban végezték…” (Frantisek Bláha: Gyilkosok fehér köpenyben, Medicina K., 1967., Bp.)

Forrás:

Wikipedia

„– Mikor kezdődtek a kísérletek?
– Egyik nap a cigánytábor melletti rendelőbe vittek. Levetkőztettek.
– Csak kettőjüket?
– Nem, többen mentünk.
– De önök ketten, a testvérével mindig egyszerre?
– Persze. Aztán jött Mengele, nézegetett, vizsgálgatott minket, és diktált. Egy nő meg jegyzetelt mindent.
– Értettek valamit abból, amit mondott?
– Nem.
– Álltak meztelenül előtte és kész?
– Így van. Mi álltunk, ő beszélt. Aztán vért vettek. Sokat. Állandóan csapolták a vérünket. Egy héten kétszer-háromszor. Alkalmanként egy nagy fiolát megtöltöttek a levett vérrel. Aztán adtak valamilyen injekciót. Hogy milyet? Fogalmam sincs. Amikor mentünk, mindig kaptunk injekciót.
– Izomba vagy a vénába?
– A fenekünkbe. Néha rosszul lettünk utána.
– A szúrástól?
– A fáradságtól és az anyagtól, amit beadtak. Teljesen eltompított. Közben állandóan bámulhattuk azokat az üveg vitrineket polcokon.
– Mi volt bennük?
– Tüdő, belek, emberi máj és vese. Minden üvegen cetli és felirat, hogy kitől származik, és mit tartalmaz. Ikrek voltak, mi is oda kerültünk volna, mert Mengele végül megölte az áldozatait, csak ránk már nem volt ideje…
– Ismert olyan ikerpárt, aki nem élte túl a vizsgálatokat?
– Személyesen nem, de egyszer jártam a hullakamrában, ahol döbbenetes dolgokat láttam. Csavarogtunk a táborban, mikor az őrök nem figyeltek, s egyszer hárman-négyen bekeveredtünk a nagy hullakamrába. A halottak kibelezve, zsigerezve feküdtek, mint egy vágóhídon. Sorban egymás mellett feltrancsírozva, több százan. Szörnyű látvány volt!” (Lusztig György és Márton 1927-ben született Érden. A helyi hentesmester ikerfiai 17 évesen kerültek Josef Mengele kísérleti barakkjába)

„Ha a kísérleti alanyt narkózisban víz alá helyeztük, elkezdett nyöszörögni, és bizonyos védekező mozdulatokat tett. Néhányszor erős izgalmi állapot alakult ki. Ez különösen a fej és a nyak hűtésénél volt erőteljes. A védekező mozgás 5 perc elteltével megszűnt. Ezt hidegrázás kialakulása követte, amely különösen a karizmokban jelentkezett erőteljesen; a karok erősen behajoltak és a testhez simultak.
A hűtés folytatásával a hidegrázás fokozódott, amit időnként tónusos izomrángás szakított meg. A testhőmérséklet még jelentősebb csökkentésével a test működése hirtelen leállt. Ezek az esetek halállal végződtek, az újraélesztés sikertelennek bizonyult.” (Trials Of War Criminals before the Nuernberg Military Tribunals, Washington, U.S Govt. Pront. Off., 1949–1953, I., 226–243, dr. Holzloehner és dr. Fink)

„A sor elején Josef Mengele pózolt.
– A rámpán?
– Igen, a rámpán. Két másik férfival.
– Hogy volt felöltözve? Emlékszik rá?
– Ó, hát olyan stramm embernek nézett ki.
– Milyen ruhában volt?
– Katonai egyenruhában. Botjával irányította az embereket, intett, hogy balra vagy jobbra menjenek. De mi nem őt figyeltük, kerestük a húgomat.
– Elválasztották maguktól?
– Beérkezés után kiemelték a sorból a nagymamámmal együtt. Azt hittük, hogy véletlenül… Anya szólt egy német katonának, hogy nincsenek meg, segítsen, mire az barátságosan megkérdezte: Hogy nézett ki a kislányod? Szőke, gyűrűs haja van – mondta édesanyám.
– Ne félj, hamarosan találkoztok! – mosolygott biztatóan a német tiszt. Megnyugodtunk, aztán hajtottak minket tovább. „Los, los!” mindig ezt kiabálták, nem lehetett ott beszélgetni. Később tudtuk meg, hogy aki balra ment, azt mindjárt a krematóriumba vitték. Persze akkor még nem sejtettük, hogy krematórium az a ronda, nagy tömbépület, csak azt láttuk, hogy hatalmas kéménye egyfolytában füstöl.
– Mikor tudta meg, hogy meghalt a kishúga?
– Álltunk a tömegben, mikor halljuk, kiabál a német katona, hogy ki az az asszony, aki kereste a szőke, gyűrűs hajú kislányát. Anyukám szólt, hogy ő, mire a tiszt röhögve mutatott a krematórium kéményére: Látod azt a füstöt, zsidó, az a szőke, gyűrűs hajú kislányod füstje!
Addig szorosan fogtuk egymást, de ebben a pillanatban anyukám keze kiesett az enyémből, és összeesett, mint egy colstok. Én az egészet nem értettem. Mindenki bámult, kővé meredve, és akkor szólt a német tiszt a csíkos ruhásoknak, hogy öntsenek rá két vödör vizet. Anyámat sem láttam többet. Továbblökdöstek a sorban.” (Váradi Istvánnét 15 éves korában deportálták, húga csak 10 éves volt)