Nézzük csak meg közelebbről a metaforát. A felszínen ott a külső máz, a tudatos réteg, amit bárki láthat: egy ország, egy nemzet, egy népcsoport, egy vallási közösség esetében a zászló, a himnusz, az ételek, az italok, a népművészet, a tánc, a vallási szokások, az öltözködés, az irodalom, a képzőművészet, népviseletek, a nyelv, a köszönés, a rituálék, a babonák, népszokások… egy sor olyan dolog, amit akár a felületes szemlélődő is könnyen azonosít, még ha meg is döbben esetleg azokon a jelenségeken, amelyek a saját hazájában másképp működnek. Nos, amit itt láthatunk, az a jéghegy csúcsa, mintegy 10 százaléka az egésznek.

Mindez szép és jó, de emellett számolnunk kell a tudattalan réteggel, a víz felszíne alatt megbúvó részekkel, amelyek jobbára láthatatlanok maradnak. Az, ami itt rejtőzik, részben vagy egészben kapcsolódik a jéghegy csúcsához: a hitrendszer, az előítéletek, az értékek, a motivációk, a világnézet, a nemi szerepekhez való viszony, az etikett, a társadalmi és családi szokások, az időhöz fűződő kapcsolat, az énkép, a nemzeti öntudathoz való hozzáállás és még rengeteg egyéb dolog. Ezek azok a sémák, amelyek meghatározzák, hogy mi az, amit a felszín fölött láthatunk, és amelyek a dolgokat valójában mozgatják, a láthatatlan 90 százalék.

Azt mindenki tudja, hogy miként fest az amerikai zászló, hogyan szimbolizálják az államokat a csillagok. Ugyanígy annak is könnyű utánanézni bárhol a világon, hogy milyen a magyar zászló, mit jelent a piros, a fehér és a zöld szín. Ahhoz azonban már túl kell látni a felszínen, hogy megértsük, mennyire más a nemzeti öntudathoz fűződő viszony az Egyesült Államokban, mint itt, Magyarországon.

Az amerikaiak általában európai gyökereik mentén határozzák meg magukat („ír vagyok”, „lengyel felmenőim voltak”), de büszkén kitűzik a zászlót, valamint divatos kiegészítőként is örömmel viselik. A magyarok attitűdje a nemzeti lobogóhoz ezzel szemben már ellentmondásos: a sok évszázados elnyomás, az internacionalista eszmék és a minderre válaszként született dac eredményeként a többség rögtön extrém nacionalizmusra gyanakszik, ha magyar zászlót lát, míg egy réteg tényleg a lázadás eszközeként használja ezeket a szimbólumokat, nemritkán sovinizmusba és xenofóbiába (idegengyűlölet – a szerk.) hajló eszmékkel társítva a képet.

Forrás:

iStock

Egy másik példa a nemi szerepekhez való viszony. A jéghegy csúcsa a törvények, a szokások, gesztusok, amiket bárki láthat és feltérképezhet, és felületes szemlélődőként megállapíthatja, hogy Svédországban és Magyarországon a férfi és a nő a törvény előtt egyenlő.

Csak a két kultúrát mélyebben ismerők ismerik fel azt, hogy míg Svédországban – ahol állandóan a fikáról beszélnek – évtizedek óta ismert fogalom az apaszabadság, a női kvóta és az egyenlőbér-program, Magyarországon elrettentő példaként van jelen a közbeszédben a „genderőrület”.

Ennek megértéséhez tudni kell azt, hogy a svédek egyszerűen a két nem egyenlőségét látják a feminizmusban, míg Magyarországon rengeteg negatív asszociáció kapcsolódik a fogalomhoz: férfigyűlölő, szőrös lábú, nőietlen, önző vénkisasszonyok, akik világuralomra törnek. A sötét kép oka főként az, hogy mikor a II. világháború után a nők bekapcsolódtak a termelésbe, nem történt meg az a paradigmaváltás, ami egyenlő(bb) otthoni munkamegosztást tett volna lehetővé: így aztán a nők lehúztak 8 órát a gyárban, majd mostak, főztek, takarítottak, vasaltak és gyereket neveltek otthon második műszak gyanánt.

„Miért van szüksége a feminizmusra egy szép nőnek?”

„Sokan ki tudnak teljesedni a gyereknevelésben és a háztartási munkákban, de vannak, akiknek ez nem feltétlenül a saját döntésük. Csodálatos dolog a gyermekünk mindennapjaiban való osztozás, látni a fejlődésüket, de mindez nem kárpótolhat minket az élet egyéb területein elért sikerek elvesztésért. (…) Rugalmasabb munkáltatói megoldásokra lenne szükség, de ez még nem igazán bevetett gyakorlat. Ez főleg a nőknek iszonyú stresszhelyzeteket okoz” – derül ki egy korábbi interjúnkból, amelyet ide kattintva olvashattok.

A jéghegymodell nemcsak nemzetek, népcsoportok, vallási közösségek kapcsán értelmezhető, de a párkapcsolatba, illetve munkahelyre hozott attitűdök is jól megfoghatóak a segítségével.

Amikor egy pár egymásba szeret és összeköti az életét, a hétköznapi szokásokra hamar fény derül: az egyik pontban délben szeret ebédelni, míg a másik kettő és három között eszik, a nő a párjához bújva szeret aludni, a férfi inkább külön szobában…

Vannak párok, akik gond nélkül csókolóznak nyilvános térben, mások attól is zavarba jönnek, ha meg kell fogniuk egymás kezét. Ezek felszínes, jelentéktelen dolgoknak tűnnek, de a felszín alatt rengeteg láthatatlan, észrevétlen tényező bújik meg, ami meghatározza a kapcsolat minőségét és időtartamát, a más emberekkel való kapcsolódás lehetőségét.

A munkahelyi kultúra is hasonlóképp árnyalt. Ha új helyen kezdetek dolgozni, általában már az elején látjátok, mik a szokások: öltönyben és kosztümben vagy pólóban és farmerben járnak be az emberek, tegeződnek vagy magázódnak-e az ügyfelekkel és a felettesekkel, félórás vagy órás ebédszünetet illik-e tartani.

A felszín alatti részei a „jéghegynek” viszont csak később derülnek ki, ha egyáltalán kiderülnek: mik a tabutémák, ki az érinthetetlen szent tehén, mit néz el a közösség, és mi számít megbocsáthatatlan bűnnek. Ami az egyik munkahelyen teljesen belefér, az máshol talán tabu, mert így alakult a vállalati kultúra láthatatlan része, így alakította azt a közösség a tapasztalatok hatására.

És persze akárcsak a Titanic esetében, a tézis itt is igaz: nem a jéghegy csúcsa, hanem a felszín alatt megbúvó, észrevétlen titkok okozzák a legtöbbször a véget. A tanulság? A nyitottság és az önismeret… a közösség és az egyén szintjén is, legyen szó a saját kultúránkról vagy éppen másokéról.

A cáfolat

Lehet, hogy a kultúra mégsem olyan, mint a jéghegy? Ahogy minden elméletnek, természetesen a jéghegy metaforának is van ellentézise. Számos modern szociológus és antropológus szerint téves kép, hogy a kultúra egy statikus, kész „dolog” volna: szerintük a valóságban egy állandóan változó, dinamikus jelenségről van szó, amit interaktív formában minden és mindenki, bármi és bárki alakíthat, és tudtán kívül formál is rendszeresen.