Manapság már annyi táncstílus közül lehet válogatni, mint égen a csillag, így bárki megtalálhatja a kedvére valót. Bevallom, az évek során én is sok mindent kipróbáltam már (óvoda és általános iskola alsó tagozatának idején jazzbalettre, felsőben pedig néptáncra jártam, majd a sort 15 évesen zártam a hiphoppal), de sajnos nem voltam elég kitartó, így a tánc azóta nincs jelen az életemben. Szerencsére azonban nem mindenki adja fel ilyen könnyen, mint én, hiszen a tánc világában a kitartás és az akaraterő az egyik legfontosabb tényező. Főleg, ha egy olyan stílust választ az ember, ami bizony még a legedzettebbeket sem kíméli. Gyertek velem az ír sztepptánc világába, hiszen a pörgős lábak és a kopogós cipők sok érdekességet rejtenek!
Mostani interjúalanyommal, Szalai Dórival nem volt nehéz dolgom, hiszen már másfél éve lakótársak vagyunk, így elég jól ismerem őt, de azt közel sem sejtettem, hogy amit csinál már 13 éve, az ennyire kemény „meló”. Pedig az, hiszen mi is kipróbáltuk itt az irodában – de ne szaladjunk ennyire előre, ismerjük meg egy kicsit jobban ezt a világot!
Hogyan jött az ír sztepptánc?
Korábban több műfajt is kipróbáltam már otthon, a Zala megyei Lentiben, például a hiphopot vagy a néptáncot, de valahogy a sztepp volt az, ami igazán megfogott, és 7 éves korom óta még mindig ugyanolyan nagy szeretettel csinálom. De ugyanez elmondható Deák Fanniról és Nagy Dóráról is, akikkel együtt kezdtük a táncot – akkor még nálunk kisebbek nem is voltak –, és mára már a korosztályunkból csak mi hárman maradtunk.
Milyen nagyobb versenyeken, rendezvényeken szerepeltetek eddig?
A Kelta Álom Ír Sztepptánc Csoporttal lehetőségem volt eljutni számtalan versenyre és országba, szóval már csak ezért is megérte csinálni. Életem első versenye Salzburgban volt, a csapat pedig ezek után megfordult Franciaországban, Bécsben, Krakkóban, Prágában, Budapesten, de még Kínában is! Szerencsére eddig mindenhol szívesen fogadtak minket, a hazai és nemzetközi versenyekről pedig sokszor térünk haza dobogós helyezésekkel.
Azt említetted már, hogy 7 éves korod óta táncolsz. Neked mennyi időbe telt elsajátítani egy-egy lépést vagy koreográfiát?
Az ír szteppnek két fajtája van, a light és a heavy tánc, előbbiben főleg balettcipőben, soft shoe-ban táncolunk, míg az utóbbinál előkerül a mindenki által jól ismert kopogós cipő, a hard shoe. Kezdetben még csak balettcipős mozdulatokat tanultunk, és csak évekkel később került elő a kopogós cipő. Én mindig a light táncokban voltam jobban otthon, mivel nagyon magasra tudok ugrani, de most már úgy gondolom, hogy heavyből is sokat fejlődtem, ehhez azonban több időre volt szükségem, körülbelül 3-4 év kellett, amíg ebből felzárkóztam a többiekhez.
Magyarországon mennyire elterjedt ez a műfaj? Körülbelül hányan csinálják?
Ez a műfaj nem igazán elterjedt, legfőképp kisebb, helyi csoportok foglalkoznak ezzel, de sokan csak ír szteppeseknek nevezik magukat, és közel sem azt csinálják. Profibb szinten csak pár társulat csinálja, ott van például Catherine Gallagher írtánc-show-ja is, amelyikben Fannival és Dórával közösen szerepelünk itt Budapesten október óta. De természetesen mi is azt szeretnénk, ha egyre többen ismernék meg ezt a műfajt.
Te régebben oktattál kisebbeket. Nekik mennyi ideig tart, amíg elsajátítanak egy lépést vagy egy komplett táncot?
Idén már Deák Fanni vette át tőlem a legfiatalabb korosztályt, de tavaly, amikor még én is tanítottam, olyan tapasztalataim voltak, hogy sok múlik a szenvedélyen és a kitartáson. Három gyereket oktattam, de nehéz dolgom volt, hiszen mindhárman különböző szinteken voltak, így bonyolult volt egyszerre ugyanazt megtanítani nekik, de ahogyan idősödtek, már egyre könnyebbé vált velük dolgozni számomra. A kitartásuknak hála az idei évben eljutottak az első nemzetközi versenyükre, ahonnét kiemelkedő eredményekkel tértek haza. Erre a versenyre Fanni készítette fel őket, nagy odaadással.
Felnőttként el lehet ezt kezdeni?
Mint ahogy már említettem, nekem is évekbe telt arra a szintre fejlesztenem magam, ahol most tartok, szóval az egész tanulható. Természetesen sok áldozatot kell hozni érte, de a kitartó, kemény munka meghozza a gyümölcsét. Szóval igen, bátran el lehet kezdeni felnőttkorban is!
Kelta Álom Ír Sztepptánc Csoport
A csoport 2002-ben, az ország délnyugati csücskében található Lentiben alakult. A csapat a tradicionális ír sztepptánc elemeit kombinálja más táncstílusokkal. Koreográfusuk Tihanyi Andrea, menedzserük pedig Deák Szilvia, aki már négy színvonalas táncversenyt szervezett és bonyolított le Lentiben. A táncosok 2011-ben a Lenti Város Közművelődéséért Díjban részesültek, és ugyanebben az évben Magyarországot képviselték a franciaországi Európa Fesztiválon.
Mi is kipróbáltuk
Meg lehet tanulni fél óra alatt a sztepp alapjait? Kipróbáltuk! Mivel Dóri többször is említette, hogy ez mennyire megterhelő, gondoltam, én magam járok ennek utána, ehhez pedig a VOUS-lányokat is segítségül hívtam. Az iroda folyosóján kezdtük el a random sztepptáncórát, amit Dóri tartott nekünk. Bemelegítéssel kezdtünk, Viola, Sophie és én először egy kicsit úgy éreztük magunkat, mint egy aerobikórán, hiszen olyan gyakorlatok voltak, így már az elején el lehet fáradni.
Jöjjön a sztepp! Először a tánc light fajtájával kezdtünk, az alaplépések még úgy, ahogy mentek nekünk, de aztán kezdett egyre nehezebbé válni a dolog. Néha úgy éreztem, hogy csak összevissza ugrálunk, bár szerintem a lányok sokkal ügyesebbek voltak nálam, én néha elvesztettem a fonalat. Ettől függetlenül azonban mindhármunknak megvolt a sikerélménye, hiszen ahogy egyre többször csináltuk, egyre jobban belejöttünk, és még zenére is sikerült eltáncolni a mozdulatsort.
A heavy résznél már Dóri is elővette a kopogós cipőt, és egy kis bemutatót tartott nekünk, hogy ez hogy is néz ki a valóságban – tudjátok, úgy igazán gyorsan! Nem is kell mondanom, kikerekedett szemekkel néztük, hogyan jár a lába, és el sem tudtuk képzelni, hogy ilyen egyáltalán létezik. De természetesen mi is kipróbáltuk a dolgot, hiszen azért voltunk ott, hogy tanuljunk.
Nos, azt kell hogy mondjam, a sztepptánc nehéznek tűnik, és tényleg nehéz is!
Mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy legalább egy kicsit hasonlítson az általunk bemutatott mozdulatsor ahhoz, amit „tanítónk” bemutatott, de kívülről nézve inkább tűnhettünk viccesnek, mint egy olyan embernek, akinek benne van a ritmus a lábában. A gyakorlás végén mindhárman beláttuk, hogy ez valóban fárasztó dolog, és a szteppelést meghagyjuk inkább a profiknak – de azért jó élmény volt!
Így végszóként azt mondanám, hogy le a kalappal minden táncos előtt, hiszen ők még a legkeményebb próbákat, edzéseket és mutatványokat is bevállalják csak azért, hogy mi jól szórakozzunk.
