Egyéb kategória

„Néha a kétmondatos szócsaták mögött egy egész életnyi történet van” – egy viharos kapcsolat története

Egy pár, egy terápia. Tartsatok velünk a Párterápia utáni monológok cikksorozatunkban, amiben kiderül, hogy mi történik Pannival és Danival, miután túlesnek egy „majdnem szakításon” és az első párterápián. Vajon sikerül kilábalniuk a kapcsolati válságból? A történet folytatódik, itt az ötödik rész.
vous - 2016.05.20.
„Néha a kétmondatos szócsaták mögött egy egész életnyi történet van” – egy viharos kapcsolat története

Panni

Egész végig úgy éreztem ma, hogy egy borotvaéles határvonalon lépkedek, ami véresre kaszabolja a sarkam. Hiába tudtam, hogy csak le kellene szállnom róla, nem olyan egyszerű. Az ember nem mindig hallgat a józan eszére, a belső hangra, olyan könnyű szembeszegülni vele, és még könnyebb hazudni magunknak, hogy így tettük helyesen. Mert nekünk igazunk van. Mindig.

Veszekedtünk Danival tegnap este, és elég puskaporos volt a levegő a terapeutánál. Csak hallgattunk, mélyre süppedtem a fotelben, szinte láttam magam, ahogyan egy rajzfilmfigurához hasonlóan elnyel az ülőalkalmatosság, mint egy kelt tészta. Nem akartam Danira nézni. Se a terapeutára. Aztán Daniból kirobbant minden. Furcsa volt. Nem szokott ő lenni az, aki előhozakodik a dolgokkal, sőt, inkább a szőnyeg alá söprés híve. Akaratlanul is rászegeződött a tekintetem, és újraéltem az egész tegnap estét.

A történet nagyon egyszerű. Este van, bemászok Dani mellé a kanapéra, és elkezdem magyarázni neki, hogy mire jöttem rá, egy fontos dologra, a munkám kapcsán. Ő értetlenkedik. Közli, hogy hülyeségeket beszélek. Én pedig közlöm, hogy persze, mert nem jut el az agyáig semmi. Banális, nem? Annyira amatőr, így visszagondolva.

Néha a párbeszédek és a kétmondatos szócsaták mögött egy egész életnyi történet van. Pillanatok, sérelmek, érzékeny pontok, melyek Molotov-koktélként gyűlnek az ember tarsolyában, és pont az a szó, hangsúly a másiktól, ami meggyújtja a kanócot.

Dani értetlenkedése azt idézte fel bennem, hogy meg sem próbál megérteni. Hogy nem tisztel.

„Gyönyörű munkát végeztetek tegnap” – mondta a terapeuta, és elszégyelltem magam. Örültem volna, ha a kelttészta-fotel bezár magába, de nem történt meg.

„Egymást minősítettétek, ahelyett, hogy azt minősítettétek volna, amit a másik csinál” – tette hozzá, és abban a pillanatban azt éreztem, hogy valahol önszántamból lépkedek a saját magam alkotta borotvaélemen.

Forrás:
iStock

Nem annyira azt éreztem, hogy nem tisztel. Inkább csak túl sok rovátkát húztam már magamnak, amit éppen abban a pillanatban húztam át. Néha csak úgy elárasztott az érzelemhullám, néha olyan volt, mintha vörös köd telepedne rám, aztán már csak kívülről láttam magam, ahogyan üvöltök. És az az üvöltés jólesett. Nem akartam megérteni őt, hogy miért mondja azt, amit. Azt akartam, üvöltsön ő is, mint egy fába szorult féreg. Az ember nem szívesen ismeri be magáról, hogy vannak ilyen érzései is.

A terapeuta elmagyarázta, hogy az ember végtelenül egyszerűen működik. Ha a személyét támadják, akkor ösztönlénnyé válik, támad. Nagyon nehéz észnél lenni, miközben úgy érzed, hogy vérig vagy sértve. Nehéz nem visszatámadni, átkapcsolni fejben, hogy racionálisan gondolkodj, és azt a mondatszerkezetet használd, hogy:

,,Rosszulesik az, hogy…, azért, mert…, szerintem az lenne a megoldás, hogy…”

De ha megtanulod, ha csak egyszer ráérzel, hogy milyen ez a kattanás, mennyire finoman kell utánanyúlni a pillanatnak, felismerni, hogy a nyers visszaszólás mögött több van a nemtörődömségnél, akkor az majdnem olyan, mintha benyomnál egy hatalmas csokitortát, csak kalória és bűntudat nélkül.

Újra felhoztam a tegnap esti témát Daninak. Nem értett egyet. De nem hülyézett le, elmagyarázta, mit gondol, és rájöttem, van abban valami, amit mond. Adott egy jó ötletet.

Ma este először, azt hiszem, leszállok a saját borotvaélemről.

Dani

Te jó ég, a tegnap este katasztrófa volt. Panni, ha megsértődik, már nem lehet vele kezdeni semmit. Hiába szólnék hozzá, felcsattan, üvölt, nem segít már akkor semmi sem. Ráadásul nagyon rosszulesett, hogy azt mondta, nem jut el az agyamig semmi. Tudom magamról, hogy értelmes vagyok, és elég sértő, hogy azt mondja, nem értek meg semmit, és tudatlan vagyok. Annyira nem igaz. És igen. Vágyom arra, hogy elismerje ezt, és felnézzen rám ezért. De hogy még az ellenkezőjét vágja a fejemhez…

Különben sem értem, mi baj van azzal, ha azt mondom valamire, hogy hülyeség. Az is egy vélemény, nem? Nem mindegy, milyen szavakat használok? Egyszerűen csak kijön, kimondom, nem kell mindenen megsértődni, meg komolyan venni. Persze, a terapeuta magyarázata után most már világos, hogy az egész nem erről szól. Egyszerűen csak negatív spirálba kerültünk.

Mert ha egyvalaki nincs észnél, és nem rázza le magáról a szavakat, akkor magával rántja a másikat, és kitör az élettársi káosz.

Nagyon megtetszett ez a szó. ,,Negatív spirál.” Annyira jól illusztrálja azt a folyamatot, ami egy elcsúszott veszekedés során játszódik le. Tényleg azt éreztem, hogy elindulunk fentről, egy tölcsér tetejéről kézen fogva Pannival, és egyre mélyebbre tekeredünk, egy fekete lyuk felé.

De ma, azt hiszem, ez a spirál megállt.

Azt hiszem, elindultunk egy másik, pozitív spirálba.

Felfelé.

Ajánlott cikkek