Egyéb kategória

„Mintha egy elcseszett puzzle-darab lennél, ami sehová sem illik” – Történet önmagunk elvesztéséről és megtalálásáról

Ki vagyok én? Hol a helyem a világban? Hol a helyem a társaságban? Mit képviselek? Ti tudtok válaszolni ezekre a kérdésekre? És ha most tudtok is – pár éve is megvoltak rájuk a válaszaitok? Könnyen megtaláltátok magatokat a kamaszkor során? Tudjátok, milyen érzés elveszíteni önmagatokat, majd újra rátalálni?

vous - 2016.07.04.
„Mintha egy elcseszett puzzle-darab lennél, ami sehová sem illik” – Történet önmagunk elvesztéséről és megtalálásáról

A szüleim születésem óta úgy neveltek, hogy bármire képes vagyok. Nem éreztem azt, hogy fogyatékossággal élő lennék, sem azt, hogy hallássérült. Én én voltam, hallónak éreztem magam, mert elég jól tudtam kompenzálni a hallássérültségből adódó hátrányaimat, és ezzel egészen jól megvoltam addig, amíg emberek közé nem kerültem. Az emberek ugyanis alapvetően az alapján helyezik el önmagukat valahol, hogy milyen visszajelzéseket kapnak a környezetüktől, és nem véletlenül szól úgy a definíció, hogy a fogyatékkal élők helyzetét a társadalom hozzáállása határozza meg.

A hallássérülésnek ugyanis egyetlen nagy hátránya van identitás szempontjából: nem kapjátok meg a környezetből jövő információkat. Nem értitek a csoportdinamikát, nem értitek a szocializáció alaptörvényeit, éppen ezért pedig ti sem tudjátok elhelyezni magatokat benne.

Emiatt kicsit tovább tartott az önkeresésem időszaka, igaz, így utólag cseppet sem bánom. Pedig elveszteni önmagadat, nem ragozom túl, szar érzés.

A kirakós egy darabja

Olyan, mintha egy elcseszett puzzle-darab lennél, ami sehová sem illik.

Olyan, mintha egy társaságban ti lennétek az egyetlenek, akik nem illenek oda, és fogalmatok sincsen, van-e értelme annak, amit csináltok.

Ez az érzés bennem akkor csúcsosodott ki, amikor pár évig nagyon rossz hallókészüléket viseltem, ami miatt a kommunikációs készségeim sokkal rosszabbak voltak, így sokkal kevésbé tudtam beilleszkedni a többiek közé, nehezebb volt beszélgetni, és ez egy szempillantás alatt átlökött egy erős hallássérült-identitás felé, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni…

Minden, aminek régen értelme volt, értelmetlenné vált, a régi megküzdési stratégiáim hasznavehetetlenné váltak, és amit addig magabiztosan csináltam, abban sem voltam magabiztos többé. Sokkal több ember volt türelmetlen velem szemben, mert többször kérdeztem vissza, senki nem értette pontosan, hogy mi zajlik le bennem, ezért távolodni kezdtünk, és ez eléggé fájt, bár az még rémisztőbb volt, hogy minden nyúlóssá és bizonytalanná vált.

Nem voltam több a saját szememben, mint egy formátlan massza, amit az istennek sem tudtam volna megformázni. És ezzel nem voltam egyedül.

Új helyzetek

Nem kell hallássérültnek lenni ahhoz, hogy valaki alól kicsússzon a talaj, és elszakadjon önmagától.

Egy barátnőm szakítás után esett darabjaira, érthető okokból. A közös pillanatok elvesztek, a „mi” szimbiózisából kiszakadva nehezen talált vissza régi önmagához, aki tulajdonképpen már nem is létezett. Meg kellett keresnie az új ént önmagában.

De hasonló érzésekről számolt be a külföldön élő ismerősöm is, aki ugyan jól érzi magát kint, mégis furcsa érzések kerítik hatalmába az évek teltével. Nehezen viseli, hogy magyar lányból német lány lett, és nem tudja eldönteni, melyik is valójában ő úgy igazán.

Forrás:
istock

A szakértő véleménye

A VOUS viselkedéselemzője, Michaletzky Luca szerint ez normális folyamat, hiszen identitásválságot nemcsak kamaszkorban élhettek át, hanem akkor is, ha valamilyen módon megváltozik a környezethez, közösséghez való viszonyotok. Ez lehet úgy is, hogy ti változtok, például egy betegség során, vagy ti vagytok valamiben mások, mint a környezet, de lehet akkor is, ha a környezet változik meg: például költözés, szakítás, új barátság, új hobbi és az ehhez kapcsolódó közösségi változások miatt. Tehát akkor, amikor nem úgy foglaltok helyet addigi csoportotokban, ahogy korábban, vagy ahogy szerintetek „kellene”, könnyen elveszettnek érezhetitek magatokat.

Jojo Moyes: Miután elvesztettelek

Jojo Moyes: Miután elvesztettelek
Forrás:
Alexandra Kiadó

Hogyan kell kilábalni belőle?

Nincsen tuti recept. Luca szerint az a legjobb, ha saját magatokban oldjátok meg. „Ezt úgy tehetjük meg, hogy folyamatosan monitorozzuk saját magunkat, hogy hogyan reagálunk a külvilág ingereire, mi tetszik, mivel értünk egyet, és mivel nem. Megkeressük, hogy mi hol tudnánk helyet foglalni a világban úgy, hogy abban önazonosnak érezzük magunkat, és a közösség is elfogadjon minket” – mondja, hozzátéve, hogy ezt az egyensúlyhoz vezető utat és annak mikéntjét mindenkinek magának kell megtalálnia.

Türelem, türelem, türelem…

Leginkább türelemre lesz szükségetek, én legalábbis nagyon türelmes voltam magammal, bármennyire is nehezemre esett. Minden idegszálammal figyeltem magamra, miközben sétáltam a hallók és a hallássérültek világában. Számomra az volt a legfőbb kérdés, hogy felhagyok-e a beszéddel, és keresek egy új közeget magamnak, ahol jelnyelvvel nyugodtabb vízben tapicskolok, vagy maradok a halló világban, ahol sokkal több küszködéssel kell majd élnem a hétköznapokat.

Elkezdtem bújni a szakirodalmat, elkezdtem tanulni jelelni, és jó pár évbe telt, míg az utolsó kérdésemre is megtaláltam az elfogadható, biztos választ. A hallók világát választottam végül, mert úgy éreztem, ott érzem jól magam, még akkor is, hogyha sokszor nehezek a hétköznapok.

Nem egy könnyű út ez, tele van árnyakkal, homállyal, sötétséggel. De megéri végigjárni, mert cserébe a végén olyan lesz, mintha hazaérkeztetek volna. Önmagatokhoz. Ennél jobb érzés pedig kevés van.

Ajánlott cikkek